Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Újra az Akadémián

nyelven kívül más nyelven is beszélhetnek az emberek. Jobb módú osztálytársaimnak, amit rövidesen megtudtam, külön nyelvtanáraik voltak, illetve társalgó nevelőjük. A földbirtokos-gyerekek tanárnál laktak kvártélyon és így akármilyen nehézségük volt a tanulásban, volt kihez fordulniuk. Én pedig bevallom, hogy kétségbeesetten magoltam volna a dolgokat, azt hívén, hogy szóról szóra fogják számon kérni tőlem a Jób vagy a Sámson történetét. Szüleim csodálkozását is kiérdemeltem, amikor éjfél 12 órakor is pislákoló petróleumlámpa fölött, vagy mellett rágtam a tollam végét, számomra nehéz matematikafeladványok fölött. Meg is állapították a szüleim, hogy nem vagyok okos gyerek, csak szorgalmas. így köszöntött be a tél. Az állomásra két kilométert kellett gyalogolnom és a hóval befútt úton, falun közlekedni csizmában volt praktikusabb. Szüleim csizmát csináltattak a télre. Örültem a csizmának. Zavarba estem, amikor megérkeztem az osztályba, és a másként öltözött, cipős gyerekek között nagy feltűnést keltettem. Nem győztek velem betelni. Valami csodaként állítgattak maguk elé és nézegettek, de ez még nem volt elég. Belépett az osztályfőnököm és kórusban hozták tudomására, hogy Koncz Jóskának csizmája van. Egy kissé tudatosan-e - vagy valóságban selypítve - ejtvén a szót, azt mondta, fiackám gyere ide! Hagy lássalak! Én kimentem a katedrához. Szemrevételezte a csizmámat. Én meg zavartan átéltem, magam sem tudom, hogy mit, ő meg örömének adott kifejezést. Jóval később megtudtam, hogy osztályfőnököm erdélyi származású volt. Az összejött véletlennek az a szükségszerűsége, hogy Tamási Áronnak megjelent a regénye, Abel a rengetegben. Nagy Laci osztálytársam pedig akkor már ezt olvasta, csizmám láttán, erre asszociálva új nevet kaptam, ettől kezdve Ábelnek szólítottak. A későbbi érettségi találkozón is. A messziről való észrevételemkor kiáltották felém, Abel is itt van. Megindultam a rengetegbe. Eligazodni, menve az úton, megismerni és felismerni igyekeztem, hogy eleget tegyek a sors által rám bízott feladatoknak. Tanulj fiam, hogy különb légy, mint apád! Hé paraszt! melyik út megyen itt Budára? Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; (Arany János: Toldi) Ezzel a gondolattal küldtek a gimnáziumba. Már a „ nem oda való " a gimnáziumba vivő lelkészünk kifejezése sem tetszett, noha a legjobb szándékát tartalmazta. Hiszen az én szememben az apám volt, a legkülönb ember, legerősebb ember, cselekvésében követendő példa. „Légy jó mindhalálig!" Nyilas Misit e szavakkal küldték a gimnáziumba. Ne vádoljanak plagizálással (ötletlopással), hiszen akkor még Móricz művét, hírből sem ismertem. Viszont hamarabb kezembe került Móra Ferenc: „Rab ember fiai" című műve. Nagy belefeledkezéssel olvastam. Időnként megkönnyeztem. A két Szitári gyerek, ahogyan elindultak viszontagságos útjukra, hogy kiszabadítsák messze Törökországban raboskodó édesapjukat. Magamat gondoltam a helyükbe. Felfelébredtem és megnyugodtam, hogy apám itt van a közelemben. 27