Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Kiválasztattam

gimnáziumi beiratkozás ideje, üzent, hogy mikor utazzunk el Miskolcra és a gimnázium kapuja előtt várjunk rá. Édesanyámmal így cselekedtünk. Várakozásunkra megjelent, kézen fogva felvitt abba a terembe, ahol egy asztalnál a beírással megbízott tanárok ültek. Most is emlékszem, a később is nagyra becsült angol tanárom, Csorba Zoltán mosolyogva fogadott, én idétlenke kezitcsókolomot köszöntem. Dr. Csorba Zoltán volt a vezetője, megszervezője egy tehetségmentési mozgalomnak, aminek célkitűzése volt falukutatást végezni, és gimnáziumba továbbtanulásra bevinni a tehetséges gyerekeket. Kiválasztattam. Utólag el-elgondolkozom azon, hogyha négy elemi után polgáriba adnak a szüleim, elmaradt volna ez a kiválasztattatás. Én nem mentem volna végig azon az úton, amely a hivatástudatot szabta rám, hogy messzebbre tekintsek, minthogy megelégedjek egy megélhetési állással. Tanulmányaimban eleget tegyek az akkori, az úgynevezett zsákutcaképzésnek. Nem kis feladat állt előttem, nekem nem volt gyerekszobám, nem volt tanulószobám. Eleinte, különösen télben, a nagy konyhánk asztalának sarkán csináltam a matematikafeladatokat, ragoztam a latin declinatiokat, conjugátiokat. Meleg szobánkban, unalmukban bejött szomszédok beszélgetésétől kellett függetleníteni magamat. Későn mentek el, éjjel tizenkét óráig petróleumlámpa fényénél kellett elvégeznem valamelyes felkészülésemet, ha egyáltalán meg tudtam oldani. Szüleim ugyanis nem tudtak semmiben segíteni. Az első évemben a bizonyítványom három jó kivételével jeles lett. Megszégyenítve ezzel a bocsi elemi iskolai tanítóm értékelését. Tanulási, felkészülési feltételeimet jobbá tette egy különös körülmény. Eszter nagymamám húga, Zsófi nénénk férjével, Boncsér Istvánnal, ki szintén vasutas volt, Sátoraljaújhelyből Bőcsre költözött. Gyerektelenek lévén, nagynénénk példamutatóan jól sáfárkodó, anyagiakat ésszerűen beosztó volt. Jólétben és anyagiakban gyarapodva éltek. Józsi nagybátyám megházasodott, aki egyébként Zsófi nénéméknek keresztfia volt. Ebben az időben az egész országban a munkanélküliség tartotta rettegésben a fiatal házasokat. Keresztmamámék, mivel (nagybátyám emlegetését átvéve én is keresztmamának és keresztapának hívtam őket) már vettek tizenöt hold földet, keresztfiukat nehéz helyzetében azzal segítették, hogy vettek neki egy házhelyet. Bár nem nagy alaprajzú házacskát építettek, de egy tíz négyzetméternyi különálló helyiség Eszter nagymamának is jutott. Itt játszódott le zavartalan felkészülésem a tanórákra. Bejáró diák voltam nyolc évig. E szűk helyről tekintettem a tudomány világába. Ismeretszerzésem gyarapodását ez a terület biztosította. Képzeletem, tankönyveim, tanáraim előadásai járultak ahhoz, hogy a meglévő képzetekből új képzeteket teremtsek, birtokoljam a fantáziát, melynek sajátsága a már meglévő képzetekből új képzetek alkotása. A végtelenbe pillantottam. Kora tavasszal a nem messze lévő Hernád partján sétálva, mondtam hangosan Phaedrus latin meséinek sorait: Ad rivum eundem, Lupus et agnus, siti compusi. (Ugyanahhoz a folyóhoz jöttek a farkas és a bárány. Szomjúságtól űzetve). Új világ tárult fel előttem, másképp kezdtem látni a Hernádot. Képzeletem folyását követve, mely a Fekete-tenger, majd a Földközitenger görög, perzsa, egyiptomi varázslatát éreztette velem. Megpróbálkoztam egy-egy általam olvasott regény történésének rajzbeli illusztrálásával, amely lehet, hogy gyerekes, idétlen volt, de nekem sokat mondó. A szavaknál érzékletesebben 21