Veres László: Üvegművességünk a XVI-XIX. században (Miskolc, 2006)

AZ ÜVEGGYÁRTÁS VIRÁGKORA

Kancsó festett dísszel, XIX. század közepe. Kelet-Magyarország Dr. Ujszászy László magángyűjteménye szített tárgyak között. Ma már nem lehet vitás, hogy a népművészet történeti képződmény, s mint K. Csilléry Klára megállapította, az elemzés, az értékelés nem képzelhető el a fogalom alakulása beható tanulmányozása nélkül. A népművészeti kutatások történetének bemutatása, a vizsgálatok céljának és az alkalmazott módszereknek az elemzése nagyon fontos lenne, hogy a stílusfejlődés legfőbb tendenciáit megismerhessük. A népművészeti kutatás történetének ma még csak a kezdetén tartunk. A feltárást nehezíti az, hogy a népművészeti tárgyak publikálási módszere a történeti tárgyalás kívánalmainak csak ritkán felelt meg.

18

" Természetesen ez az elemzés sem vállalkozhat a népművészet fogalmának, kutatásának teljes történeti bemutatására. Csak azokat a csomópontokat igyekszik megragadni, amelyek rávilágítanak az üvegtárgyakkal szembeni viselkedés hátterére, illetve a népművészet fogalmának megváltozásával lehetővé tették a parasztüvegek beillesztését a népművészetbe. A néprajztudomány népművészet egészéről kialakított álláspontja lényegében a századfordulón és a XX. század első évtizedeiben kavargó sokféle áltudományos, művészi elképzelésekkel szembeni polémiában született meg. A népművészet egészéről alkotott képet kezdetben írók, művészek, rajztanárok festették sokszínűre. A népművészet hőskorában a tárgyi anyag művészet szempontjából való értékelésében két alaptendencia bontakozott ki. Az egyik irányzat elképzeléseiben a paraszti háziipar és az iparművészet egymást inspiráló és kiegészítő nézetei fogalmazódtak meg.

181 H nézetek képviselői abból indultak ki, hogy a gyorsan és tömegesen termelő gyáripar elpusztította a háziipart, megfosztotta a tárgyakat szépségüktől, s az ezzel összhangban jelentkező díszítés teljesen háttérbe szorult. Olyan új művészet megteremtésére van szükség, amely az anyagot és a szerkezetet visszahelyezi régi jogaiba, és a díszítményekben a nemzeti sajátosságok jutnak kifejeződésre. Körösfői Kriesch Aladár, a mozgalom egyik vezéralakja a nemzeti sajátosságokat, a „magyar ornamentiká"-t azért tartotta fontosnak érvényre juttatni, mert „a szem, a lélek megkívánja a szépet, a szemnek nemcsak a festett képben, kifaragott szoborban kell gyönyörködnie, hanem mindenben, ami körül vesz minket. A művészet nincs lekötve a vászonra, kőre, ott kell lennie annak mindenben, a széken, a késünkön, a levesestányérokon".

182 A másik irányzathoz tartozók az anyagtól függetlenül a magyar, azaz a nemzeti ornamentika felfedezésétől várták a magyar nemzeti stílus megteremtésének, továbbfejlesztésének lehetőségeit. Elképzeléseik szerint valamikor az ősidőkben létezett egy tökéletes forma, egy összefüggő világkép, amely a történelem folyamán szétesett, és ezekből a töredékekből egy valamennyi tárgyon érvényesülő egységes magyar művészi formanyelv alakítható ki. Különösen Hus^ka /ülőmunkáiban fejeződött ki az a szándék, hogy a motívumkincset a romantikus keleti eredet, a lovas nemzetre jellemző nemes faji származás bizonyítékaként vonultassa fel, az ősi, nemzeti alapértéküket mindenáron alátámassza.

183 A romantikus népművészeti felfogás a vele összekapcsolódott ősi, nemzeti, tiszta értékkomponensekkel - a keleti színpompával és színorgiával, mint a keleti