Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

KÁPOLNAI IVÁN 21 matyóság népességi viszonyai a 19. és a 20. században Matyóság alatt azt a viszonylag kis néprajzi csoportot értjük az északi palócság és a déli, alföldi Nagykunság között, amely Dél-Borsod három települését lakja. Gazdálkodási rendjét alföldi jellegűnek, szokásvilágát, nyelvét inkább a palócságéhoz közelinek tartja a néprajztudomány. A Matyóföld központja, Mezőkövesd a Nagyalföld északi pereme és a Bükk hegység lábainak találkozásánál fekszik, Szentistván a Borsodi Mezöségnek nevezett síkvidéki táj része, Tard pedig földrajzilag már inkább a Bükkaljáé. Mezőkövesd a diósgyőri várhoz tartozott, Szentistván az egri káptalan, Tard pedig a cserépi vár birtoka volt. Eltérő földrajzi és birtoktörténeti helyzetük ellenére, közös jellemzője a három településnek, hogy lakosságuk túlnyomóan - a 18. század második felében még szinte kivétel nélkül, a 19. század elején is csaknem teljesen - katolikus vallású. Néprajzi kutatók szerint a többségében református tiszántúli települések lakói - az ország más vidékein is - a katolikusok, a „pápisták" és/vagy a közéjük keveredett idegenek megjelölésére használták a matyó jelzőt, mint tréfálkozó gúnynevet. Nem tudni azonban, miért éppen erre a három településre ragasztották a matyó jelzőt, mikor a környéken több falu lakossága túlnyomóan, vagy teljesen katolikus vallású volt, s a legutolsó népszámlálási adatok szerint ma is az. így pl. Mezőkövesd közvetlen szomszédságában Szihalom, Szomolya, Bogács, Mezőnyárád - hogy ne említsük a többi környékbeli katolikus falut. A kéttucatnyi települést magában foglaló mezőkövesdi kistérség csupán öt községében alkottak a reformátusok erőteljes többséget, további öt pedig vallásilag vegyes lakosságú volt. A térség népességének nagyobb része a 18. század derekán is katolikus, és 55-60%-os arányuk napjainkig 76-78%-ra emelkedett. A táj tehát nem református, hanem katolikus jellegűnek mondható. Egyes kutatók felhozzák a három dél-borsodi település jellemzésére azt a szigorú házasodási rendet, amely - különösen Mezőkövesden a 20. század derekáig - íratlan törvényként élt, hogy házastársukat csak helybéliek közül választják. Jól nyomon követhető az endogámia szokása Szentistvánon is, de Tardra már kevésbé voltjellemző. A három dél-borsodi matyó település együvé tartozását, etnikai kapcsolatait igazoló történeti-néprajzi tényanyag teljesen feltártnak máig nem mondható, de ez nem tarthat vissza attól, hogy megkíséreljünk vázlatos áttekintést adni a matyóság népességi viszonyairól az elmúlt két évszázadban. A népesség számának alakulása és mozgása A 15. században mezővárosi kiváltságokat kapott, 1887-től nagyközségi jogállású, majd 1973-tól újból városi rangú Mezőkövesd századokon át Miskolc után a második legnépesebb település volt Borsod megyében, 1984-ig járási székhely, a II. József korabeli első magyarországi népszámláláskor 4628 lakossal. Szentistván lakosainak száma 1786ban 1746 fő, Tardé pedig 1220. A matyóság népes nagy családokban élt: egy kis (többnyire egyszobás) lakóházra 7-8 személy jutott, a térség református többségű falvaiban pedig inkább csak 5-6. A 19. században is a református lakosságnál gyorsabban szaporodott a matyóság (s általában a dél-borsodi katolikus népesség). Különösen kiemelkedik Mezőköved lélekszá-