Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
szintjei iránt, s a különféle muzeális gyűjtemények ennek az érdeklődésnek a fókuszába kerültek, kerülnek. Nem nehéz belátni, hogy az utóbbiak nehezen megoldható feladat elé állítják a magyarországi múzeumokat, elsősorban is a kisebb, vidéki intézményeket. A problémakör financiális gondjairól itt most nem szólok, sokkal inkább a szakmai kérdésekről. Ezek egy része abból fakad, hogy a közgyűjtemények, vagy kvázi közgyűjtemények egy részét ma nem múzeumi szakemberek szervezik és gondozzák, létrehozóik és kezelőik szuverén módon oldanak meg „szakmai" feladatokat is. De ahol szakemberek dolgoznak, a helyi önkormányzatok nem ritkán ott is tartalmi elvárásokat támasztanak az intézményekkel szemben, jóllehet nem ők azoknak a fenntartói. Számos egyéb probléma mellett, a muzeális intézmények működése és kiállítása láthatóan egyszerre igyekszik megfelelni a tudomány mindenkori elvárásainak és a lokális társadalom „önképének" ez azonban nem mindig sikerül. Az alábbiakban a tájmúzeumok (regionális múzeumok) kapcsán fogalmazok meg néhány észrevételt, mind a jelen, mind az intézménytípus (várható) jövője vonatkozásában. II. Számos elvi, tudományos és számos gyakorlati gondja, megoldatlan vagy megoldhatatlan nehézsége van annak, hogy az egyes muzeális intézmények gyűjtőköre és szakmai hatásköre a kultúra táji tagolódásához igazodjon, s több-kevesebb tudatossággal dokumentálja az adott térség műveltségének változó állapotait. A hagyományos kultúra regionális változatainak kialakulása összetett történeti folyamat, s néhány koherens műveltségi csoportot leszámítva, kiterjedésük meglehetősen nehezen körvonalazható. Bár az új múzeumok alapításának elvei csakúgy, mint az országos múzeumi hálózat létrehozásának célkitűzései igyekeztek belefoglalni az egyes intézmények feladatkörébe táji környezetük kulturális örökségének feltárását, ez roppant egyenetlenül valósult meg. Jószerével technikai akadályként említhető az, hogy a magyarországi múzeumi hálózat nem tudatosan, nem rendszerelvű végiggondolás alapján formálódott meg, lényegében nem korrigált ezen a kulturális irányítás sem az államosítás után, sem a megyei szervezetek létrehozása során (1962), de az Önkormányzati Törvényt követően sem. Muzeális intézményt máig a helyi szándék hoz létre, s bár érezhető ma már a törekvés az ijesztően nagy számokkal emlegetett intézmények csökkentésére, az elmúlt évtizedben inkább csak nőtt azok száma. Ezzel együtt, nem mondható, hogy az új intézmények gyűjtőkörének kijelölése ne igyekezett volna figyelembe venni a kulturális tömbök adottságait. Ám a megoldást vagy az gátolta, hogy a közigazgatási határok nem esnek egybe ezekkel a műveltségi határokkal - ez különösen nyomasztó az 1920-as országhatárok vonatkozásában 3 -, vagy önmagában az egyes intézmények szakmai kapacitása, szakemberellátottsága, munkatársainak kvalitása és koncepciózussága is hiányzott. Hangsúlyozom azonban, hogy egy-egy történelmi táj, mikrorégió tárgyi és szellemi kulturális örökségének azonos szempontú, rendszerelvű feltárása, gyűjtése metodikailag sem kidolgozott, nem is szólva arról, hogy a kulturális folyamatok szakaszainak követése, a változások és a változatok dokumentálása csak elvétve merült fel. Jól megszervezett, kvalitásos erőkből álló munkacsoportok is csak hosszú, szívós munkával voltak képesek egy-egy tájegység, de leginkább egy-egy település vagy településcsoport néprajzi feltárására, feldolgozására, és alig van példa teljességre törekvő tárgyi gyűjtésre és annak bemutatására. 4 A kevés példa arra figyelmeztet, hogy a tárgyi anyag szinkronikus feltárása, s az 3 VIGA 2000: 375-391. 4 Szinte mitologikusán emlegeti a magyar néprajz az átányi példát. Számos, gyakran citált müvük közül itt kiemelem: FÉL-HOFER 1961: 487-535.
