Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
abban felmutatható korábbi tárgygenerációk felismerése egy településen is hatalmas feladat, figyelembe véve a tárgyi ellátottság társadalmi vonatkozásait is. Megkonstruálatlanok és ma már megkonstruálhatatlanok azok a modellek, amelyek egy-egy térség tárgyi műveltségének történeti rétegeit és változásait olyan módon mutatnák be, hogy akár csak elkülönítik a „helyben előállított" tárgyakat a máshonnan beszerzettektől. Mindezek persze egy szaktudomány gondjai és reményei, a múzeumi gyűjtemények, különösen pedig a kiállítások más elvárások mentén szerveződtek. Az egymást váltó néprajzos generációk - érthető módon - a régies, a használatból kikopó tárgyakat deponálták, s elmúló, vagy már eleve csak az emlékezetben élő munkakultúra rekonstrukcióját igyekeztek elvégezni azok segítségével - különösen a múzeumi tárlatokon. Itt persze rendre megfogalmazódott annak igénye, hogy a „helyi" tárgyak és eljárásmódok hangsúlyosan jelenjenek meg, de kevés lehetőség nyílott annak érzékeltetésére, hogy a látvány valóban regionális formáció-e vagy az általánosságban ismert eszköz- és munkakultúra helybeli előfordulása és dokumentálása. Ez persze nem csoda, hiszen a tárgyi örökségnek csupán kisebb része az, aminek szűken behatárolt az elterjedése, az eszközkultúra és munkakultúra döntő része akár kontinentális összefüggésrendszerben és hoszszú történeti szakaszokon át értelmezhető. Úgy gondolom, hogy a néprajzi kiállítások látogatói erről ugyancsak kevés információt kapnak, s az sem véletlen, hogy a nagyobb történeti kimetszésű tárlatokban a „néprajzi" anyag általában úgy jelenik meg a „régészeti" és a „történeti" után, mintha a favillák vagy gereblyék a 19-20. század technikai vívmányai lettek volna. Nem véletlen az sem természetesen, hogy a lokális, ill. táji „színek" érzékeltetése a 19. század második felének, utolsó harmadának tárgyi generációi révén valósul meg. Ez nem csak azért van, mert ebből a korszakból maradtak fent nagyobb számban tárgyak - a tárgyszámok amúgy is megnövekedtek a 19. század derekától"'' -, hanem azért is, mert a parasztság polgárosodásának időszakában formálódnak meg azok a tevékenységi formák, azok a kistérségi munkakultúrák, amelyek az átformálódó gazdasági vérkeringésbe egy-egy csoportot bekapcsoltak. Másrészt, akkor alakult ki az a reprezentáció, ami hangsúlyozza és a kívülállók számára tudatosítja ezeknek a csoportoknak a sajátosságát, egyediségét, különösen is a népviselet táji változataiban. 6 Nem véletlen, hogy a lokális vagy a kistáji néprajzi karakter kifejezésének talán legfontosabb kelléke a múzeumok kiállításaiban a helyi viselet, s természetesen az sem, hogy - a magyarországi népviseletek történetének fényében - a tárlatok viselet-rekonstrukciói nem csupán időrendben mutatnak eltérést, hanem azzal összefüggésben a „helyi" viselet jellegében és kvalitásában is. A fentiek talán körvonalazzák azt, hogy miért nincs lehetőség a néprajzi kiállítások olyan „összehangolására", hogy például egy-egy turisztikai útvonal mentén a látogató egymáshoz illeszkedő, egymást tartalmilag is „bővítő" tárlatokat lásson. A dolog kulcsa elsősorban az, hogy Magyarország nagy tájain lényegében egységes rendszerű volt a paraszti tevékenység, amit jobbára csak árnyaltak a munkakultúra kistáji változatai. Ennek a problematikának a bemutatása a kiállításaink döntő többségében lehetetlen: sem metodikai előzmények, sem ehhez szükséges tárgyi kollekciók nem állnak rendelkezésre. De talán nem is szükséges, s a szűkebb vagy tágabb környék, táj „hagyományait", a mostani generációk örökségét másfajta tartalmi tartományokkal bővítve érdemes közelí5 K. CSILLÉRY 1977: 14-20.; HOFER 1975: 398-414. 6 KÓSA 1990.; VIGA-VISZÓCZKY 2003: 275-281. 7 FLÓRIÁN 1997: 585-767. különösen 729-744.
