Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
Az 1920-as országhatárok azonban valóban sajátos helyzetet idéztek elő a magyarországi múzeumügyben: nagy múltú, s jelentős gyűjtemények váltak egy másik ország kulturális örökségévé. Elegendő itt csupán Kolozsvár és Kassa múzeumaira utalnunk. Az utóbbi elvesztése kifejezetten serkentőleg hatott például Miskolc múzeum- és könyvtárügyének fejlesztésére, aminek célja kimondottan a kassai múzeum és könyvtár állományának „pótlása" volt. De ez az időszak az egész országban a múzeumalapítások frekventált korszaka, ami a vidéki városok és mezővárosok vékony értelmiségi rétegének, pontosabban azok reprezentáns képviselőinek a helyi kulturális életben való jelentős szerepvállalását is tükrözi. A néprajzi gyűjtések és gyűjtemények következő virágkora a második világháborút követő évtizedekre tehető. A tradicionálisnak tartott paraszti társadalom és kultúra változása minden korábbinál szembetűnőbb volt, a korszak ideológiája - a paraszti társadalom ambivalens megítélése ellenére - erősítette a kulturális örökség összegyűjtését. A tárgyi kollekciók, a rendkívül jelentős folklórgyűjtések és a formálódó társadalomnéprajzi adatfelvételek mellett újfajta szempont is érvényesül, s új intézménytípus születik: a tájházak, a helyben megőrzött népi építészeti objektumok és az azokban elhelyezett -jobbára enteriőrként elrendezett - tárgyi kollekciók sora. Az utóbbi az 1950-es évek végén indul, s lényegében együtt fullad ki az 1980-as évek derekára a „hagyományos" néprajzi gyűjtésekkel, a (kis) vidéki „múzeumok" létrehozásának divatjával. 1990 után a néprajzi gyűjtemények létrehozásának új szakasza kezdődik, amit azonban számos új feltétel motivál. Ezek közül itt csak kettőt említek. Az egyik - az Önkormányzati Törvény révén - az önirányítás létrejötte, az önszerveződő közösségek létrehozásának új hulláma, amelyek rendszeresen az adott település közösségének együttesen vállalt múltját reprezentáló gyűjteményben öltöttek testet. Gomba módra szaporodnak a „falumúzeumok", „tájházak", a nyilvánosság elé tárt „magángyűjtemények", örvendetes szerepvállalásukkal nem kevés szakmai gondot is felvetve. A másik új feltétel jószerével újfajta társadalmi meghajtót jelent - mind idehaza, mind világszerte - a múzeumügy számára. Altalánosságban a globalizációkénl emlegetik, jóllehet árnyaltan és regionálisan is tematizálható problémakörről van szó. Elsődlegesen arról, hogy a világ mind nagyobb részén kikoptak a használatból és eltűntek a helyben készített tárgyak, eszközök, eltűntek a tárgyi univerzum táji változatai, s lényegében egységes tárgyi világ uralja az emberek környezetét. Mindez sokakban felértékelte az elődöktől átvett tárgyi örökséget csakúgy, mint a közösnek tartott kulturális tradíciót, egyszersmind megosztotta és szembefordította egymással az ehhez az örökséghez más-más módon viszonyuló csoportokat. Egészében igaz azonban, hogy rendkívüli módon megnőtt az igény a múzeumok iránt, s különösen azok felé fordult nagy figyelem, amelyek a „régies", kézműves technikával előállított tárgyak megalkotásának és használatának folyamatát is képesek megmutatni a látogatónak. De látható figyelem fordult a technikai, műszaki múzeumok felé is, amelyek az indusztrializáció - egyre gyorsabb tempóban változó - emlékanyagát őrzik és mutatják be. A rendkívüli módon megnövekedett nemzetközi turizmus csak megerősítette ezt az érdeklődést: a külföldre látogató ugyanazt a kulturális „hiányt" igyekszik bepótolni, megélni a más országbeli múzeumban, amit a saját hazájában, ill. ottani szűkebb környezetében is tapasztal. 2 Vagyis azzal, hogy egyre szélesebbre nyílik a rés a helyben készült javak és a nemzetközi kereskedelem által ömlesztett tárgyi világ között, láthatóan növekszik az érdeklődés a regionális és lokális tradíció különböző 2 FEJŐS (szerk.) 1998. kötet tanulmányai.
