Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

fizettek a gulyásnak a trágyázásért {szaratás). Nagypénteken hajtották ki először, de a tényleges legeltetési idény György-naptól (ápr. 24.) András-napig (nov. 30.) tartott, és nov. 1. után a gulya is naponta hazajárt a faluba. A csorda május l-jétől (ritkábban május 15-től) járt ki a legelőre. Pünkösdig az ugarnyomáson legelt. A teheneket reggel és este megfejte a gazdasszony. Négylábú fejőszéken ült az ólban a tehén jobb oldalán, miközben valami takarmányt szórtak a jászolba. Az 1920-as évekig fenyődeszkából készült zsétári használtak, később ezt nagyobb méretű, zománcos fejőedény váltotta fel. Csordára a teheneket és egyévesnél fiatalabb borjaikat hajtották. A csordának csak itatókútja, delelőhelye volt, építmények nélkül. A gulyába az 1-2 éves ünőket, tinókat, a fiatal nevendéket gyűjtötték össze, ezért nevezték szűzgulyának. Amikor az ökrökkel nem dolgoztak, azokat is „kicsapták a gulyára". Nagygazdáknak 10-15 marhája járt a gulyába, a kisebbeknek 3-4 darab (Sajóvárkony 1930-as évek). A gulyaszállás nagy hagyásfák alatt mindig ugyanazon a helyen volt. A gulyások vagy kunyhót vagy nyeregtetős kulihát, kolihát építettek maguknak. Alkalmasabb volt a fészeres (félereszes) jármos kunyhó. Annak féloldala nyitott, jobban szemmel tartható alóla a pihenő jószág. Kunyhóikat ágasfákra fektetett szelemenes tetővel, hasábokból, dorongfából építették, harasztot hordtak rá és gyeptéglát, marhatrágyát raktak a tetejére (9. kép). Legutóbb már ajtóval zárható, zárt tüzelőjű kunyhókat (10. kép), sőt felmenő falazatú kisházakat is építettek. A jószág egybentartására általában nem volt épületük, ha mégis, akkor körhöz hasonló, sokszögű alaprajzú, fedetlen karámot csináltak, aminek a falazata élőfák vagy leásott oszlopok közé font, szögezett hosszú karókból (csatló, drugár) készült. A gulyát naponta kétszer szokták itatni, délben és este. Sok vizet kellett a gémeskútból felhúzni a gulyásnak és bojtárainak, amíg az egész gulya szomját oltotta. A sózás a gazdák dolga volt. Vasárnap délutánonként kedves elfoglaltságuk volt a sózás és marháik megtekintése. Kis fatekenőben vitték a sós korpát. Egy alkalomra 10 deka sót számítottak minden jószágra. Kéthetente jártak ki az itatókúthoz, és olyankor a gulyásnak is vittek egy-egy pakli dohányt, gyújtót. A gulyásnak barkócafából készült gancsos botja, binkós botja volt, szép pirosas színű a pállítás után. Karikásostort is használt, s általában egy pulit és egy kuvaszt tartott (Sajóvárkony). A gulyát is a pásztor szokta felcsengőzni, tartott egy tucat rézcsengőt és egy féltucat kolompot. Előbbit rézöntő vándorcigányoktól szokták venni, kolompért Jolsvára jártak el, de régebben a rimaszécsi vásáron is lehetett kapni. Értettek a marha szarvának alakításához is, és ha csaj la volt, forró répát kötöztek rá. Amikor megpuhult a szarva, hajlították, kikötötték, hogy úgy álljon, mint a másik. Hegyes végét leráspolyozták vagy rézgombot tettek rá. A lótartás történeti változásait kevéssé ismerjük. Forgalomtól félreeső településeken mindvégig az ökör volt a fontosabb igavonó állat. Domaházán például 1956-ban mindössze 30 lovat írtak össze, ugyanakkor 702 szarvasmarhát, amiből 190 volt a tehén, a többi ökör és nevendék. A népi emlékezet szerint is mindig sokkal több volt az ökrös gazda, mint a lovas gazda. Tehetősebb gazdák három pár