Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

ökröt jármoltak a 20. század elején. Az 1920-30-as években tartottak egy-egy lófogatot is az ökörfogat mellett. Forgalmas utak mentén fekvő falvakban viszont a lófogat már a 19. század derekán elterjedtebb lehetett, mint az ököriga. Gömörben a Rima és a Sajó menti református magyarok nagy számban tenyésztették a 13-14 és fél markos, zömök, kitartó lovakat (Simonyi, Jéne, Rimaszécs), és a földművelést is lovakkal végezték. Jó parasztlovakat tartottak a Balog-völgyi falvak is (Radnót, Zsíp, Tamási), de a parasztoknak ott méneseik nem voltak. Sok lovat hoztak az Alföldről a putnoki, rimaszécsi vásárokra és a lókereskedelembe a barkó kupecek, hajcsárok is bekapcsolódtak. Falvaik közül Sajópüspöki, Sajónémeti bizonyára lótartó volt már a 19. század közepén is. A vasutak kiépítése előtt a gömöri áruk, különösen a vas távolsági fuvarozása hatott serkentőleg a vidék lótartására. Hódoscsépányról már 1851-ben írják, hogy az ózdi gyár alapítása óta lakosai részben fuvarozással keresik a kenyerüket. A távoli Mikófalva és Zabar lakói is eljártak fuvarba, szállították az ózdi vasat Pestre. A szilvásváradi, tapolcsányi hámorok, a nagy építkezések és erdőirtások fuvarosai között is előnyben voltak a lovasgazdák. Ok jártak el az Alföldre részes nyomtatást vállalni. Bizonyára e lehetőségekkel magyarázható, hogy Nekézseny gazdái 1851-ben kevés ökröt, több lovat tartottak, ugyanakkor Bélapátfalva lakosai is erős, csontos lovakat neveltek. A 19. század végén a régi lehetőségek megfogyatkoztak, s a lovak száma is megcsappant, mert a földek megművelésében az ökörnek több hasznát lehetett venni. A lovakat az év nagyobb részében legelőn tartották a legények őrizete alatt, akik még decemberben is legeltettek a réten. Nagy tüzeket raktak és játékokkal szórakoztak (pl. guncsa). Nagyobb községekben az 1910-es évekig paraszti ménesek is voltak (Arló, Dédes), később már csak az uradalmak tartottak méneseket a vidéken (Szilvás, Szentdomonkos). Az igáslovakat éjjel szokták legeltetni. Mindenki a saját lovait őrizte. Télen réti szénán és zabon tartották a lovakat, a századforduló után már vetett takarmányból is több jutott (bökköny, luterna). Lóistállóban zabló állt a fal mentén, fölötte pedig fogas volt a falra szerelve a szálastakarmánynak. A csődörcsikót pásztorok, helyi specialisták herélték. Három lábára kötelet hurkoltak, és nagy vigyázattal az oldalára döntötték az előkészített szalmára. A vágott sebet két pálcából fabrikált cserepcslkkaX fogatták össze. Nagy változásokon ment át az 1850-es évektől fogva a sertéstartás is. Addig kizárólag a nagy testű, vörös szőrű szalontai fajtát tenyésztették. Kiadósabb volt a szalonnája, ízletesebb a húsa, mint a kisebb testű, zsírosabb mangalicának, de hizlalása hosszabb időt kívánt. (A szalontai sertést a barkók magyar disznónak nevezték, szemben az észak-gömöri hegyekben honos fajtával, aminek lengyel disznó, hegyi disznó volt a neve.) A vidék egyik jellegzetes falujának 1935-ig Disznósd volt a neve, ami szintén a sertéstartás jelentőségét bizonyítja. Dél-Gömörben 1867 táján a régi szalontai sertést és a mangalicát is tenyésztették, de akkor a mangalica már kezdte kiszorítani a régi vörös disznót. A századfordulóra a fajtaváltás befejeződött, s a BOROVSZKY szerkesztésében megjelent Gömör megyei monográfia szerint csak itt-ott lehetett látni a csaknem teljesen kipusztult szalontai disznó