Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

A dél-gömöri és borsodi Erdőhat magyar parasztsága - ősi hagyományait folytatva - a 17-18. században is főként járó- és vágómarha tenyésztésével foglalkozott, az volt fő jövedelmi forrása. A barkók mindig büszkék voltak szép alkatú, címeres, bojtos vagy gombos szarvú, fehér szőrű ökreikre. Az első világháború előtt mást, mint magyar fajta marhát nem is tartottak. A fajtaváltás az 1920-30-as években történt, de falvanként eltérő ütemben haladt, Dédesen 1940 előtt még csak mutatóban akadt néhány pirostarka tehén, ugyanakkor Domaházán többségben volt már a magyartarka. A közbirtokosságok, legeltetési bizottságok többsége csak az 1940-es években cserélte ki magyar fajta bikáit pirostarkára vagy svájcer bikára. Az utolsó magyar fajta ökrök az 1950-es évek elejéig maradtak meg. Várkonyon, s a vidéken általában, a bikák 1950-ig a csordával jártak ki a legelőre. Amikor a tehén futtosott, folyatott szabadon űződött a legelőn. (A hírt megvivő csordást áldomás, egy pohár pálinka illette meg.) Domaházán a két bika nyáron a falu közt, az utcán hált, mert nem volt, aki bekösse. Pedig a szarvuk hegyére rézgolyókat erősítettek. Sokszor előfordult, hogy a legelőn ellett meg a tehén, hiába üzengetett a pásztor a gazdának. Két hónapos koráig szopós borjú, neme szerint üsző- vagy bikaborjú. Akkor elválasztják az anyjától, de egyéves koráig bornyú a neve. Utána kétéves koráig tinó, ökörtinó vagy üsző. Gyakoribb tehénnevek: Szekfű, Virág, Piros, Rózsa, kedvelt bika- és ökörnevek: Samu, Sanyi, Bukros, Dallos, Szennyes, Bredár. A tartásmód a fajtaváltással keveset változott, továbbra is a legeltetésen, a közösségileg szervezett nyájpásztorláson alapult. Nagyobb falvakban nemcsak gulyát, de csordát is többet tartottak. Külön jártak az uradalmak, a nemesi és az úrbéres közbirtokosságok gulyái és csordái (Arló, Dédes). Legelőik is el voltak egymástól különítve. Domaházán a tagosítások előtt két csorda és egy gulya volt, utána egy csorda és egy gulya maradt, mert a nagyobb gazdák kiváltak és egyénileg szervezték marháik legeltetését. Még hodálydkai is építettek a távoli határon fekvő tagban. Az 1950-es években még a barkó falvak többségében tartottak gulyát, de gulyást már nem mindenütt fogadtak, s a gazdák sorban, egymást váltva őrizték a jószágot. A gulya tavasztól őszig, az első hó leestéig kint hált az erdőn. Augusztus végétől októberig a tallón háltak, s a parasztok pár véka búzával 13. kép. Juhászkampó. 19. századi fafaragás. Sajóvár ko ny, Borsod m. Déri Múzeum, Debrecen