Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

2. Erdőhasználat

földre, amit a rakodás, takarás végeztével kihúznak a rakásból, s a helyén maradt üregben, mint gyújtócsatornán dugják be a meggyújtott gyújtást a mile közepéig. Takarónak harasztot, falaput használnak, s az abroncs fölött - ami 50-60 cm magasan földbevert ágasokra fektetve övezi a boksát - az egészet leföldelik 5-6 cm vastagon. Miután begyújtották, éjjel-nappal vigyáznak rá, amíg csak az égetés tart. Egy napig fojtva ég a mile. Időnkint létrán felmásznak a tetejére, lábukkal megtapossák és vizsgálják „megérett-e már a hegyi". Ha belyukad és kilángol, csak hamu és lavenka (üszkös favég) marad belőle, ezért a lyukat gyorsan be kell tömni. Amikor a tűz fentről lefelé haladva a földhöz közelít, maguk a szénégetők vernek lyukat a mile oldalán, hogy levegőt kapjon. Az égetés - a rakás nagyságától függően - 5-7 napig tart. Amikor kialszik a tűz, nagy fogú fagereblyével, kapával lehúzzák róla a földet, a gazt, és finom porral fedik be, hogy ne kapjon levegőt. Huszonnégy óráig állni, hűlni hagyják, akkor kezdik el bontani, rétegesen haladva rajta körben. Ez is napokig eltartó munka, végül a közepét rúd végére szerelt vashoroggal pleszóljak szét. Közben figyelik a szenet, mert ha valahol felizzik, rögtön locsolni vagy porozni kell. A mályinkaiak nemcsak a Bükkben, de egyes barkó falvak határában is vállaltak szénégetést (Domaháza, Hangony). Sok tűzifát használtak fel mészégetéshez, különösen a Barkóság peremén, Uppony és Bélapátfalva határában, ahol évszázadok óta ismert erdei ipar. Mészégető kemencéket lehet látni távolabb, Ózd környékén is, de oda a mészkövet és a munkásokat a Bükkből viszik. A kemencéket mindig olyan helyen építették, ahol elegendő fa volt az égetéshez. Először alkalmas, nagy gödröt ásnak, azt körben nagy kövekkel felfalazzák, majd a talajszint fölött építik tovább, míg kb. 2 m magasan boltozatosán tetőzik. Hagyományosan a követ stangával (vasrúddal), csákánnyal termelték ki, az apraját kosárban, a nagyobb darabokat saroglyán vagy szánra emlékeztető csúsztatón, korcsolyán hordták össze. A mészégetés ősi mesterségét Bélapátfalván gyári keretekben folytatják, az upponyiak pedig más megélhetést találtak maguknak. A vidék erdőségeiben a nyírfa nem gyakori, de ahol előfordul (Dédes, Bélapátfalva), a pásztorok tavaszonként megcsapolják és megisszák a levét. A nyírlét, viricset étvágygerjesztő hatásúnak tartják.* Ismeretes a tölgyfa megcsapolása is, levével Dél-Gömörben a szarvasmarhát gyógyították. Domaházán a buddogó, erdőt kajtató emberek messziről felismerik a csapolásra alkalmas csertölgyeket (Quercus cerris L.) a törzsükön látható karvastagságú érről, fagy lécről. Ebben ugyanis a nedvkeringés sokkal élénkebb, mint a fa törzsében. Egy-egy nagyobb érből rövid idő alatt kicsurog egy liter boza is, ahogy a csertölgy nedvét nevezik. * Bél Mátyás Borsod vármegyéről az 1740-es években írott Notitiája Nekézsenyről jegyzi meg: „Mivel boruk nincsen, a nyírfákkal helyettesítik a szőlőt, ennek levét használják mindennapi ital gyanánt." A nyírvíz a 18. században is a jobbágyi szolgáltatások között szerepelt az egri érsekség és a papi szeminárium több bükki falujában. Medvesalján is tavasszal jártak nyírfát csapolni. Bocfáhól készült csövecskét helyeztek a nyírfába fúrt lyukba, vagy pedig kis vályút vágtak a baltával vágott lékhez, amit köpéncének neveztek. A palócokról szólva említette már Istvánffy Gyula (1898), újabban pedig Zsúpos Zoltán (1985, 1987) közölte a Medvesaljáról.