Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

folyamat mindmegannyi állomásán tapasztalható tüsténkedés. A kereskedelemnek - ebből ítélve - nem volt elegendő kiterjedésű gazdasági háttere. Természetesen az egykori római birodalom tartományaiban a helyi hagyományok motiválták az elit magatartását. Itáliában például városi patríciusok és szervezeteik nyomták rá bélyegüket a társadalomra. A vidék nemesei epizodisták, jobb esetben karakterfigurák voltak a történelem színpadán. Nyugat-Európában a földbirtokosok voltak az urak, nekik volt vagyonuk és hatalmuk, patríciusok csak a középkorban tűntek fel. Ehhez képest Bizáncban alig éltek nemes urak. Minoritásukhoz tartozók alkottak az állam hivatali apparátusában egy sajátos rendeltetésű csoportot. Katonákként szolgáltak és az igazgatásban erősítették a bürokrácia hadállásait. Itteni pozícióik vagy a katonáskodás terén kimutatott hősiességük emelte őket az előkelőségek soraiba, tulajdonképpen a kereskedők, az iparos-félék és kivált a parasztok fölé. A Keletrómai Birodalom társadalmi berendezkedése despotikus volt, a rendszer (eltekintve a már említett csoportképzödéstől) másként hierarchizálódott mint nyugati társa. További problémák adódtak abból, hogy a társadalomszerkezeti változások jócskán megkéstek keleten. A parasztok az ezredfordulóig csaknem mindenütt szabadon éltek. A hűbéri függőségre jellemző kölcsönös egymásrautaltság kötelékeit még nem fonták meg az emberek. A parasztok ilyetén állapota meghatározta jövőjüket. Bizánc társadalomszerveződésén és a hozzá hasonló többi keleti rendszeren nemsokára megmutatkozott a különállás valamennyi vonása, a feudalizmusra jellemző - tartós - kötöttségek, az egymásrautaltságból adódó anyagi érdekek hiánya. Ebben az építményben kötőanyag úgyszólván nem is volt, a falak egyhamar leomlottak, az alapok könnyen erodálódtak, mert - tartószerkezetek hiányában - minden mállékonynak bizonyult. Védtelenek voltak. Egyetlen keleti rendszer sem tudott ellenállni a hódítóknak. Az egykori Keletrómai Birodalom csaknem valamennyi európai tartományát anatóliai törökök foglalták el. A Római Birodalom provinciáiban, az Alpoktól északra - a „sötét középkorban" csak akkor volt gazdaságos megnövelni a földesúri major kiterjedését, ha egyidejűleg a társadalomnak a birtokhoz tartozó paraszti tartalékát is hasznosítani tudták: munkaerőként foglalkoztatták a földesúr földjén. Különféle eredetű és jogi helyzetű parasztok éltek a villa vonzáskörzetében. A többségük bennszülött volt. De akadtak áttelepített déliek is. Valamikor, a római időkben még kiszolgált katonákból is toborozták a villák szomszédságában a később földhöz juttatott parasztokat, velük - szóban - bérleti szerződést kötöttek, amivel tulajdonképpen az úri birtokhoz láncolták őket. Nemsokára azonban szétmállott a római helytartók és a légiók állama. Mindamellett a birtokszerveződés és a közigazgatás továbbra is összefonódott egymással. A minta adva volt: régen, a törzsi társadalomban a vagyon és hatalom apparátusa nem különült el egymástól. A klasszikus antikvitásban azonban ennek éppen az ellenkezője következett be. Ráadásul lassanként a gazdaság eltartó képessége is növekedett. Az impérium nemcsak hatalmas katonai és igazgatási képződmény volt, ennél talán több, kiterjedt, csaknem homogén gazdasági és szociális rendszerként funkcionált. A korai középkorban viszont összezsugorodott a gazdaság alapja, az emberek visszatértek a prehistorikus hagyományokhoz. Eleinte csak törzsi, hercegségi, grófsági szervezetek működtek, még nem alakult ki a királyság intézménye, de a kusza szövevényből végül kiemelkedett a Karoling-birodalom. A központi hatalom sok - az államigazgatással kapcsolatos intézményt és szokást - átvett a római elődöktől. Hirdették is minden iratban, hogy ennek a rendnek soha nem lesz vége. Csakhogy ennek ellenére ez a rendszer sem lehetett örökéletű. De miután később lehanyatlott, mégis maradt belőle valami, mégsem enyészett teljesen el, sőt gyarapodott is, miáltal újra megerősödött a régi rend-