Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

vérségi közösségében még nem feszültek egymásnak szembenálló felek. A rokonság hálóként borult reájuk. Nem tagadhatták meg egymást. Vagyonukat tekintve azonban nem mondhatták magukat egyívásúnak. Árnyaltabb társadalmi különbségek keletkeztek közöttük, a bronzkor és a középkor között eltelt majd két évezred során a rokon családok eltávolodtak egymástól, miközben megmaradt egymásrautaltságuk, és ezért minduntalan újra kellett szervezniük kapcsolataikat. Lassan zajlott az élet. Az itt történtekhez képest a nomád pásztorok között lezajlott hatalmi átrendeződés szinte pillanatok alatt ment végbe. A pásztortársadalom vagyoni alapja a csorda volt, nem a moccanatlan föld, a pásztor mobil volt, ez az oka annak, ha a gazdag családok növekvő fölénye hátrányosabb helyzetbe nyomta a szegényebbeket, mint ahogyan ezt a paraszti közösségekben érezhették az emberek. A pásztortörzsek anyagi állapotát ráadásul faj testvéreikkel támadt konfliktusaik is veszélyeztették. Ha a pásztoroknak meggyűlt a bajuk a parasztokkal, a parasztok sem nem tűntek, sem nem bizonyultak harcias ellenfeleknek. Mikor összeütközésbe kerültek egymással, rendszerint a földművesek húzták a rövidebbet, mert a növénytermesztő népség sehol sem tudott harciasan ellenállni Káin kollégáinak. Mindamellett a sztyeppéi lakosság öntörvényű társaság volt. Ahány klán, annyi szokás. Mindenki a maga útját járta. A növénytermesztők igyekeztek kitérni a keletnyugati irányban mozgó nomád törzsek útjából. A nomádok koegzisztenciát alakítottak ki, a parasztok adóztak, a nomádok megvédték adózóikat a konkurens nomádok erőszakoskodásaitól. A prehistória korai szakaszaiban (a neolitikumban, a bronzkorban) sok földmüvesközösség (miközben kialakultak együttélésük szabályai a nomádokkal) lakóhelyet változtatott: a földművesek északabbra húzódtak a meleg alperiódusokban, amikor pedig csökkent az átlaghőmérséklet, ismét délebbre települtek. Tulajdonképpen ők sem voltak tartósan helyhez kötve. Mindig észak-dél irányú helyváltoztatásra kényszerültek a hideg és a hó miatt. A gazdálkodás déli eredetű vívmányai közül sokat terjesztettek el a sztyeppe és a fenyő határövezetében, sőt azon túl is, északabbra, Szibériában bizonyosan. Másrészt a Fekete-tengerbe ömlő folyók vízgyűjtőterületén szintén ide-oda mozgás tapasztalható a neolitikum óta. A folyamatot itt is a nomád pásztorok vándorlása keresztezte. A törzsek kelet-nyugati mozgása a bronzkor óta rendszeressé vált: keletről érkeztek újabb és újabb pásztortörzsek és eljutottak Közép-Európába, ahol a kontinentális erdőzóna megállította őket. A nomád gazdaság zsákutcába jutott. A dél-ukrajnai sztyeppe ökológiailag más életfeltételeket kínál, mint a Kárpát-medence. A Feketetengerbe ömlő folyók mentén lehetett vándorolni dél-északi irányt választva, itt voltak téli és nyári szállások. Erre azonban a Duna középső szakaszának alföldjén nem volt lehetőségük az itt lakóknak. Fel kellett hagyniuk a nomadizálással és mind többen parasztok lettek. Előkelőségeik és harcos kísérete tartotta magát legtovább a pásztorszervezet keretei között. Ők (amíg lehetett) kalandoztak is. Az I. évezred második felében többnyire a török nyelvcsaládhoz tartozó törzsek (hunok, avarok, magyarok) jutottak ebbe az ökológiai csapdába. Legfőbb ellenfelük nem az őslakosok voltak, hanem a természet. Ebből a konfliktusból a természet került ki győztesen. Mindamellett ezen nomád törzsek helyfoglalása sem mondható kezdetben békésnek. Minden „honfoglalás" háborúzás, majd hódítás, kivált, ha egyenlőtlenek az erőviszonyok. A történtek ellenére a nomádok háborúin túlmenően korszakos (ám keveset méltatott) eredmény, hogy a ligetes-sztyeppén mindezek ellenére mégis nőtt a parasztok tömege, nemkülönben közösségeik lélekszáma.