Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

A fenyőerdők övében még rosszabb volt a helyzet. Ebben a zónában sok a folyó, patak, tó és ingovány, a vizek partjain vadászok és halászok tették próbára szerencséjüket. Egyelőre még kevés volt a földműves errefelé. Többségben voltak azok, akik egyszerűen kiélték környezetüket. A lengyelországi helynevekből ítélve a Keleti-tengerbe ömlő folyók mellett lakók kihasználták a tavaszi áradásokat és azt, hogy a halak a természetes tározókban gyülekeznek, az őslakók halfogó rekesztékeket építettek. Nem gabonából, hanem halból halmozták fel készleteiket. A halat füstölték és télen megették. Gombák, bogyók, gyümölcsök, levelek és hajtások tették változatossá a nyáron megszerezhető élelmiszer-készleteket. Ahol erdő volt az úr, mindenki a növényvilágtól és az időjárástól függött. A gazdálkodók külterjesen hasznosították az erdei tisztásokat. Sokat kellett dolgozniuk a haszonnövényeket termesztőknek, ennek ellenére csak gyenge termés volt a jutalmuk. Jó esetben az elvetett mag kétszeresét takarították be. Félre kellett tenniük vetőmagnak - fele termésüket. A Keletközép-Európában mindenütt használt - vas vágófelülettel felszerelt - ekék jobbára csak feltúrták a földet. Napi teljesítményük megközelítőleg egy hold lehetett. (A II. világháború után egy robbanómotorral vontatott vaseke egy óra alatt végzett ennyi munkát.) Ha gyengébb volt az aratás, nemsokára beköszöntött hozzájuk az ínség, télen és tavaszon át sokat kellett éhezniük. De az irtás művelésénél jövedelmezőbbet még senki sem talált ki az Elbától-keletre lakók közül. Nyugaton még csupán néhány major tért át az intenzívebb gazdálkodásra. A parasztháztartás felszerelésének zömét is maguk vagy szomszédaik állították elő. A találékonyság ösztönzője nem a gazdaság, hanem a furfang. Ebben a világban - paraszti környezetben - nem dolgoztak még sehol sem szakiparosok. A városok sehol sem látták el iparcikkekkel a vidéket, a mesteremberek alig játszottak szerepet a gazdasági életben. Mindössze a törzsfőnökök, a tehetősebb klánvezérek földváraiban dolgozott néhány kézműves, a környéken lakó parasztok az ő készítményeiket cserélték el élelmiszerekre, s egészítették ki ily módon a soraik között megtalálható ezermesterek barkácsolásaiból háztartásuk arzenálját. A római időkben hasonló módon funkcionáltak a majorgazdaságok is. Itt városi eredetűek űzték az ipart, azért kellett beilleszkedniük a villa gazdaságába, mert a városban már túlságosan sokan voltak, készítményeik helyett magukat exportálták a távoli tartományokba. Ugyanakkor megvonták helyi érdekeltségük kicsiny sugarú gazdasági köreit, leépült a csereforgalom, a város és vidék kapcsolatát a javak provinciális ide-oda tologatása váltotta fel. Bár a krízis a hanyatlás elkerülhetetlen következménye, de az ökocinózis területi eltérései most is motiválhatták a reálfolyamatokat. A lombhullató fák övezete történetesen valamivel több lehetőséggel kecsegtette Európa lakóit, mint a fenyvesek végeláthatatlan óceánja a keleti és északi tartományokban. A kontinens nyugati felén részint a biotóp kínált jobb életfeltételeket, mint az aljnövényzet nélküli tűlevelű erdő, részint az a civilizációs hagyaték, amely Dél-Európát összekötötte az Alpoktól északra lakó népességgel. A gazdaság és az életminőség regionalitása nagy történelmi tömböket alakított ki. Annak következményeként például, hogy a ligetes sztyeppén - a pásztorokon kívül - földművesek is laktak, Délkelet-Európában két ellenérdekelt fél ütközött össze egymással. Az eseményeket bonyolította, hogy mindkét közegben motiválták az embereket a vagyoni, szociális különbségek. Mindenekelőtt a földművesek között ment végbe polarizódás. A pásztortársadalmakra ez kevésbé volt jellemző. Ha azonban egy pásztor tönkrement (mert elhullott a nyája) napok alatt koldusbotra jutott, tegnapi rokonai dolgoztatták, ő pedig földig megalázva paraszti foglalkozásra adta magát. A szociális feszültség mégsem fenyegetett robbanással. A klánvezérek és szegényebb rokonaiknak