Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

településhálót borítottak a tájra. Jobb megoldás hiányában konzerválták ezt az állapotot az újkorban is. Ekkor azonban már senki sem foglalhatott magának szabadon birtokot, az ösi jogintézmény szertefoszlott, a földet bonyolult ügyletek eredményeként adták-vették. A korai középkor óta családok és (örökölhető-örökíthető) családi gazdaságok képezték a vidéki élet alapját. Idővel javult teljesítményük és fogyott a tartalékföld, a családi gazdaságok - kényszerűen szövetkezve egymással - falvakat alkottak. A faluszerveződést azonban nem a parasztok, hanem a földesurak kezdeményezték. A településmechanizmus tehát többször átalakult a kontinentális Európában. A régi településrendet az őskori emberek alakították ki és utódaik sokáig ragaszkodtak őseik hagyományaihoz. Ha azonban változott a gazdaság szervezete, a településviszonyok is átalakultak. A középkorban keletkezett falusi településeket, az ott lakó parasztok gazdálkodási szokásait és tulajdonlási gyakorlatukat történetesen a földesurakkal kötött egyezségeik határozták meg. Ugyanakkor a vidéki életet majd egész Európában prehistorikus eredetű szokások szabályozták. A provinciákba a rómaiak meghonosították az örökíthető magántulajdonnal összefüggő jogok intézményeit. Egyes volt római gyarmatokon, Nyugat- és Közép-Európa javarészén azonban merőben más helyzet alakult ki, mint DélEurópában. Az Alpoktól északra élő emberek - a római uralom összeomlása után kialakuló feudális rend szabályai szerint - újraalkották együttélésük kereteit. Ragaszkodtak az örökíthető földtulajdonhoz való joghoz. A törzsi szokásjog hagyományai keveredtek a római joggyakorlattal. Bár a tartalékföldek (főleg az erdők) közbirtoklásban maradtak, a szántóföldeken, a lakóházak körül elterülő kerteken érvényesítették a magántulajdon elvét. A családjogban és a közjogban a magántulajdon intézményei behálózták a vidéki (és ha volt a városi) életet. A parasztok új életminősége ettől kezdve hasonlóvá vált a nemesekéhez. Lassanként leomlottak az antikvitásra még jellemző korlátok, vidéken és városon egységesjogrend alakult ki, a vidékieket nem választották el a tulajdonlás szabályai a városlakó polgároktól. Csaknem mindenütt, mindenki örökíthette és örökölhette a családi vagyont. A következmények félreismerhetetlenek. A kontinentális övezetben az erdei tisztásokon belterjesebbé vált a gazdálkodás, miközben a korábbi gyakorlathoz mérve nagyobb földterületet kellett megművelniük. A közösséghez történő igazodás kényszere nélkül gazdálkodók eleget tudtak tenni a piac követelményeinek. A parasztok tanyáin nem ismerték a szomszédokhoz igazodó müveléskényszert. Megkésetten bár, de úgy gazdálkodtak, mint egykor a kolostori (és más földesúri) majorokban. A különbség azonban számottevő. A major eleinte önmagát látja el, az újkori tanya a piacot. A középkori agrárvilág eseményei vezettek el ezekhez az állapotokhoz. Először a majortulajdonosok változtattak a gazdálkodási szokásokon, az urasági földek mellett kijelölték a parasztok földjeit is, nagy táblákat alakítottak ki. Nyilvánvalóan arra törekedtek, hogy folyamatosan kihasználják, vessék és arassák művelés alá vont földjeiket. Még abban az évben is (rendszerint a harmadikban), amikor pihent a föld, legeltették, a tarlót, majd az ugart jószágaiknak hasznosították. A csorda megtrágyázta a jövő évben ismét termőre forduló földet. A középkorban már különféle tenyészidejű gabonaféléket termesztettek szántóikon, sőt Nyugat- és Közép-Európában mindenütt arra törekedtek, hogy a tarlót, majd az ugart legeltessék is. Mindamellett fennmaradt a tanyasiak külterjes gazdálkodása, de csak ott, ahol savanyú, keveset termő talajokon tengődtek a parasztok. Ez arra vall, hogy már sehol sem voltak bővében a földtartaléknak. Ahol a föld bő termést ígért, többet dolgoztak, mert az emberek sokoldalúbban akarták kihasználni birtokaikat. A városokhoz közel fekvő kolostori gazdaságokban