Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

rendjében teltek az emberek napjai. A kettős tulajdon realitás maradt, aki a közösségből kiemelkedett, nem vágta el köldökzsinórját. A következő fokozat, a városi jogrend már nem is épült ki, holott a KözépEurópából importált városi szabályzatgyüjteményt egész Keletközép-Európában alkalmazták - kétféle változatban - a középkor óta. „Jogkönyveket" szerkesztettek: a városban érvényes törvényeket egy-egy vaskos kötetet megtöltő gyűjteményben foglalták össze. Mennél messzebb távolodunk Közép-Európa határától keleti irányban, annál satnyább városi képződményeket látunk. Lakóik minden igyekezete ellenére a piacfunkció kezdetleges maradt. Keleten gyengén fejlődött az áruforgalom. Nehézkes volt a szállítás. A tenger hiányát megszenvedte az itteni gazdaság. Nem a város vált a legfontosabb gazdasági tényezővé, mert megtartotta vezető helyét a nagybirtok. A major volt továbbra is a gazdasági szervezet központja. Keleten a város, a kereskedelem (eleinte a távolsági áruszállítás és értékesítés, majd a javak helyi forgalmának piaca) nem integrálta a vidék társadalmát és nem táplálta tőkével a fogyasztási cikkeket előállító kézműipart. Ha mégis volt a piacnak tőkeképző szerepe, az uralkodó nem mulasztotta el, hogy jövedelmét ebből is gyarapítsa, újabb és még újabb adókat kivetve tulajdonképpen szemérmetlenül visszaélt hatalmi eszközeivel. Az antik városok többsége köztársaság volt, a kereskedők társulása, melyet nem sikerült mindenhol maga alá gyűrni egy-egy oligarchának, holott a vidéken korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez a rendszer sok mediterrán városban fennmaradt még a középkorban is. A város patríciusfamíliái egyikének feje tornászta fel magát a többiek hátán és valóságos uralkodó szerepét alakította. Persze a hatalom (mert alapja a vagyon) - örökletes. A városlakók a prekapitalista társadalmakban sehol sem haladták meg a népesség egytizedét. Egy-egy város az antikvitásban gyengén fejlett alapiparokkal rendelkezett, kevesen voltak a kétkezi munkások, a mesteremberek hiányát nem pótolták azok, akik lebonyolították a javak cseréjét, noha tőlük sosem állt távol az ügyeskedés. De nem állítottak elő a természetben készen talált nyersanyagokból a termelésben, illetve a fogyasztásban felhasználható termékeket. Az ókori mediterrán városok gazdasága sebezhető volt, mert ha népességük nagyra nőtt, a lakókat nem saját munkájukkal, hanem a közadókból vásárolt állami élelmiszersegélyekkel tartották el. Az antik városok döntően olyan kalmárok intézményei voltak, amelyeknek révén egyesek kihasználhatták a külkereskedelem kedvező adottságait. Minthogy társulásaikhoz anyagilag kellett hozzájárulniuk, adóztak, a közadókból el tudták (úgy-ahogy) tartani a városlakó nincsteleneket, de a rendszert nem tudták feltölteni újabb energiákkal. Ezt ugyanis csak értékeket termelve lehet. Az antikvitásban a városlakók túlnyomó többsége élősdi volt, fogyasztásból tartotta fenn magát. Szedett-vedett népség, de rendelkezett a városlakók jogaival. Tehetősebbje kereskedő volt, aki birtokot vásárolt, a városba szállította az élelmiszert, amit a közadókból megvásárolt a hatóság, majd elosztogatott a szegényeknek. A könyöradományozó rendszer megtartotta antik vonásait, még a középkorban is ugyanígy működött Dél-Európában mint egy évezreddel annak előtte. A városi elitről mégsem állítható, hogy humanitárius meggondolásoktól indíttatva - jótékonykodott. Az elitnek szüksége volt újraválasztásához a városi kisember szavazataira. Az elit által szervezett és jövedelmezővé tett élelmiszer-termelés a majorokat töltötte ki, a földesúri üzemnek volt munkaereje, szállítókapacitása, a parasztok kis gazdaságainak nem. A parasztok alig haladtak a történelem országútján, jó ha bukdácsoltak. Hátrányos helyzetüket végül is csak akkor szüntették meg, ha felszámolták a családi vagyonkát és a tanyáikról a váro-