Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

sokba költöztek. A földesurak pár ezüstpénzért felvásárolták földjeiket, a vidéki élet szépségeiről továbbra is álmodozó egykori tulajdonosok elszakadtak a földtől, a városokban kerestek munkát, de ritkán találtak, az utcán lebzseltek és szidták a rendszert. A római császárság végén már rendeletekkel kellett tiltani azt, hogy a parasztok elhagyják őseik földjét. Vidéken, az Alpoktól északra a gazdaság számottevő tényezőjét, az értékcserét, annak szervezetét, majd az iparcikk-készítést a földesúri gazdaság működtette az antikvitásban. A „sötét középkorban" is fenntartották az antik gyakorlat hagyományait. A major nemcsak a föld javainak előállításával (elsősorban a mezőgazdasági termeivényekkei) foglalkozó üzem volt, hanem iparüzők telepe, továbbá a csere intézményes központja. Ahol a munkamegosztás késve bontakozott ki, mint Keletközép-Európában, a gazdaság még az újkorban is főleg a majorokra koncentrálódott. Valamennyi ágazat itt működött, az idegeneknek úgy látszott: inkább tespedt. Nem tudtak arról, mert elfelejtették, hogy a középkorban eleinte nyugaton is elsősorban a nagybirtok kereskedett és állított elő ipari termékeket, nem pedig a város. Az Elbától keletre a vidék és a város közötti nagy munkamegosztás alig bontakozott ki. Ez a gyakorlat csaknem érintetlenül fennmaradt az újkorban is Európa keleti felén. Nem is ment végbe a város és a falu közötti nagy társadalmi munkamegosztás, a gazdaság új hajtásai megújultak, ismételten bizonyították az uradalom életképességét, azaz a helyzet úgy alakult, hogy csaknem kizárólag a földesúri üzem agrárágazatai gyarapodtak újabb létesítményekkel. Az Elbától keletre a földesúri major lett az újkorban a gazdaság éltető eleme. Pozícióit úgyszólván napjainkig megőrizte. Az Elbától nyugatra a parasztgazdaságokat a feudalizmusban jószerével csak egy adórendszer kötelékei fűzték össze a földesúri üzemmel, a szolgáltatások rendje évszázadokon át alakult ki, majd a 19. századi jobbágyfelszabadítások során végképp megszűnt orientálni a társadalmat. Az ipari kapitalizmust bevezető polgári forradalmak idején hozott intézkedésekkel ugyanis megszüntették a földtulajdon kettős rendjét. Ezt a lépést azonban nem tették meg a kontinens keleti felének lakói. Az orosz jobbágyfelszabadítás még az ingyenmunkát is helyben hagyta, a munkaerőpiac eleinte mindössze a városra korlátozódott. Vidéken azonban „a mezőgazdasági nagyüzem" maradt a centrum, a parasztgazdaságban - az exportorientált északi körzetek kivételével - nem bontakozott ki a háziipar, itt nem bontakozott ki a földesúr uradalmi központja, úgy, ahogyan azt Keletközép-Európában tapasztaljuk. Sajátos vonásai alakultak ki. Például a major iparosodott, itt volt tehát az a „nagyüzem", mely még a létező szocializmus korszakában is megőrizte fölényét a parasztgazdaságok felett. A paraszt soha nem lett vállalkozó, mint Nyugat-Európában, sem a földesúrral konkuráló földtulajdonos, mint Keletközép-Európa nagy részén. A muzsik mindvégig alkalmazottja volt a nagyüzemnek és még a modern időkben is - rendszerint részes művelésre rendelkezésére bocsátott csekély földterületü gazdaságot mondhatott mindössze magáénak. Egész Európában a paraszt nemzedékeken keresztül az uradalmat tekintette született ellenségének, az osztályharc célja az uradalom felszámolása volt. A paraszti érdekektől motivált politikai mozgalmak ma is dúlnak, a termelés pedig visszaesik vagy jobb esetben - stagnál. A történet a középkorban kezdődött el. Az Elbától nyugatra a nemes (kivált ha főnemes volt) birtokait úgy gyarapította, hogy fondorlatos cselszövőként szervezkedett, néha még vitézkedett is a csatákban. Az uralkodó jutalmakat osztogatott híveinek. A rendszer azon alapult, hogy az élet sehol sem volt biztos. Ha tehát valaki fenn akart maradni a tülekedésben és minél hamarabb előkelőbbé és vagyonosabbá akart válni, annál több okot talált arra, hogy szolgálja urát, azazhogy szolgálatai fejé-