Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

sok közös vonás ismerhető fel, valamint abból, hogy a történelmi adottságokból származó egyezésekre vagy hasonlóságokra vonatkozóan csak esetleges utalásokat lehet találni a szakirodalomban, általánosításokat tartalmazó következtetéseket pedig úgyszólván sohasem. Nem szokás magyarázatokat adni a kultúrhistóriai értekezésekben arról, hogy vajon mi az oka a Lengyel-síkság és a magyar Alföld egykori lakossága életkörülményeiről ránk maradt tárgyi bizonyítékok között felfedezhető egyezéseknek. Mi az oka a könnyen felismerhető hasonlóságoknak? Ki vesztegeti idejét arra, hogy választ adjon erre a kérdésre? Ha elvontabban tárgyalják a történteket, ahogyan azt a gazdaságtörténészek teszik, meg tudják magyarázni a helyzetet. Csakhogy az irodalomban szinte kivételes eredmény azon gazdaságtörténet-írók teljesítménye, mely szerint többen is (például a magyarok között Pach Zsigmond Pál, Makkai László, Gunst Péter, Szűcs Jenő) kimondták, hogy az elmúlt ötszáz évben ezen térség lakóinak gazdasági és szociális helyzetében mélyreható változások következtek be, s ennek következtében az itteni történelem minőségileg elkülönült Közép- és Nyugat-Európa eseményfolyamától. Hasonló felismerések motiválták a német, a cseh, a lengyel szakirodalmat. A „második jobbágyság" intézményének értelmezése sok vitát váltott ki, mindenki kereste a kontinens két fele között felismerhetni vélt sajátosságokat, illetve Keletközép-Európa megkülönböztető jegyeit. Ha valaki (akárcsak madártávlatból is) képet akar festeni erről az európai övezetről, illetve történéseiről, számolnia kell azzal, hogy valamelyest érzékeltetnie kell, hol jöttek létre az ütközőzónában lezajlott változások kezdeményezései, tehát előadásának egy része tulajdonképpen nem választott témájának előadásából áll. Ennek ellenére mégis szükség van az áthidalásokra. Nélkülük nem értelmezhetők Keletközép-Európa problémái. Ezzel az adottsággal mindenkinek számolnia kell. De a szakirodalom arról győz meg, nem mindenki fordított kellő figyelmet a környező tények előadására. A magyarázatok nem mindenütt arattak osztatlan sikert. Sokan figyelembe se vették a próbálkozásokat. Feltűnő, hogy a régészet vagy a néprajz művelői úgyszólván semmiféle érdeklődést sem tanúsítanak a társadalmi szerveződés újkori problémái iránt. Ezeket a diszciplínákat az ősidők felidézésére találták ki. A legtöbben úgy gondolják, hogy a prehistorikus kultúra hagyományos világa elkülöníthető mindattól, ami a továbbiakban része lett az emberek mindennapi történelmének. „A régészet a múlt néprajza, a néprajz a jelen régészete" - olvassuk. Ez azonban tévedés vagy legalábbis félreértés. Oka valószínűleg az, hogy egy aforizmával nem lehet megmagyarázni történelmi folyamatokat. Akik ezzel próbálkoztak, sohasem értették meg a világot. A történelem azért történelem, mert minden egyes időmetszete önmagában értelmezhető. Konkrét történelmi helyzetek vannak és ezeket csak konkrét elemzésekkel lehet megmagyarázni. További gondot okoz annak eldöntése, hogy miként lehet az egyes időmetszeteket összekapcsolni egymással, hogyan lehet történelmi modelleket alkotni? Mi a kulcsa a történelem korszakolásának, miként lehet a történelem tényei között az egyes típusokat elkülöníteni egymástól? Milyen metszet készíthető, ha egy összetett társadalomban az egyes csoportok más időrend képviselőiként lépnek a történelem színpadára? De van ennél még bonyolultabb feladat is. Hiszen nincs más megoldás a történész számára, minthogy egyetlen időmetszetben - számba véve az egykorú tényeket - a nemegyidejűség, a különböző korú részidőkben keletkezett tények mellérendelt viszonyát kell megállapítania. A történés, a fejlődés, a haladás stb. korántsem szinonim fogalmak. A helyzet jellemzését éppen ezért kétségtelenül megnehezíti, hogy például - a gazdaságtörténet-írók tapasztalatait hasznosítani nem kívánó - kultúrhistorikusok kiiktatják a valóságos, alapvetően meghatározó történelmi problémákat, megkerülik vagy