Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
egy évezreddel ezelőtti tárgyi környezetét. Vagyis - mondották - a paraszt az etnikai hagyomány letéteményese. Nem állottak egyedül ezzel a véleményükkel. Többen vallották azt a tételt, hogy a szlávság az Alpoktól az Ural vonaláig lakta háromezer évvel ezelőtt Európát. A középkort megelőzően és a középkorban keletebbre tolódott a szlávság népterülete. A középkor után a keleti szlávok átléptek az Urálon és lassanként meghódították Szibériát. Okfejtéseikből kiderül, hogy a régészek, néprajzosok, történészek szerint a kontinens keleti felén a tárgyi világ eredendően szláv, sőt a mai szláv nyelvhatártól nyugatra húzódó közép-európai övezetben is az volt egykor. Sok helyütt, Keletközép-Európában és a Balkán-félszigeten lakó szlávok megőrizték az ó-szlávok hagyományos értékeit, valamennyiük közös múltjának emlékeit. Közép- és Észak-Európa kulturális hagyományai viszont germán rétegekből táplálkoznak. Keletközép-Európa többek között éppen azért vált ütközőzónává, mert a germán, illetve a szláv eredetű kultúrák és uralmi szerveződések itt érintkeztek egymással. Ezen túlmenően többek szerint Skandinávia történetejavarészt abból áll, hogy az északi germánok - meghódítván a félszigetet - a sarkkör irányába nyomultak, félretolván az őslakókat (a vadász-halász, rénpásztor lappokat). Az északi népek kultúrtörténete terjeszkedésük, a területfoglalás története. A finnek is a mai Észtországból keltek át a tengeren, a Finn-öböl szigetein hatoltak észak felé, majd partot érve - az „ezer tó országában" - lépésenként szorították a lappokat mai lakóterületükre. Talán még ennél is bonyolultabb magyarázatokkal állnak elő azok, akik a magyarok anyagi kultúrájának a Kárpát-medencében lezajlott történetét írják le. Az életkörülményeket finnugor, ugor, török korszakbeli előzmények szerves folytatásaként értelmezik. A magyar nyelv szókincse gyarapodásának korszakait megkülönböztetve vonják meg a mindennapi történelem szakaszhatárait. Amennyiben például balkáni megfeleléseket vélhetnek még a mondottakon túlmenően megállapíthatni, azokat az egykori szláv „őslakosság"-nak tulajdonítják. Szerintük Délkelet-Európa egykori lakóinak mesterséges környezete közös vonásokkal jellemezhető a prehistóriáról szóló értekezésekben. A képbe csak a sztyeppékról bevándorlók (mindenekelőtt a bolgárok és a honfoglaló magyarok) révén kerülnek az újítások. A helynevekből arra lehet következtetni, hogy a Kárpát-medence déli karéjában szlávok telepedtek meg, majd bolgárok hulláma öntötte el őket és végül a finnugor alapnyelvű magyarok rétege takarta be képződményüket. Az itt lakók nyelve hasonult a magyarokéhoz. Később újabb hullámok érkeztek, ám ezek nyelvileg nem változtatták meg a már kialakult helyzetet. A középkor mindennapi történelme tárgyi feltételei és az emberek nyelvi hagyományai két forrásból erednek. A nyelv a római idők utáni „sötét középkor" maradványa, a környezeti kultúra egy része ezzel egyidős, más részét viszont az ezredfordulót követően illesztették be a mindennapi életbe. A legtöbb kutató meglehetősen lazán kezeli a szóban forgó tényeket. A középkori társadalmak divathullámairól legfeljebb egyes fogyasztási cikkek (lakóházak, lakberendezések, öltözékek stb.) kapcsán esik szó. Az itt élők munkakultúrája viszont csaknem teljes egészében „keleti hozadék" - a közkeletű magyarázatok szerint. Végeredményben a hagyományos környezeti kultúra (ha korszakokat akarunk megállapítani történetében) prehistorikus és középkori eredetű, noha megnyilvánulásait a 19-20. században érzékelték a kutatók. További problémák adódnak abból, hogy Kelet- és Közép-Európa, illetve DélkeletEurópa között van egy széles sáv: Keletközép-Európa, ahol a mindennapi élet történetének törvényszerűségeiben országonként és népenként (tehát nemcsak nyelvterületenként)
