Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

6.3. A PERIFÉRIA MARADISÁGA Azokon a területeken, ahol a középkori településhálózat megszilárdult, a gazdálkodók lépésenként hódították el életfeltételeiket a természettől. Átalakították a határt. Nemcsak a természet akadályait kellett elhárítaniuk. Minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeniük a földesurakkal. A nagybirtok is (ősi módszerekhez folyamodva) növelte termőterületét, ami szükségképpen a parasztok ellenállásába ütközött. Végeláthatatlan história kezdődött el. Néhány emberöltő se múlt el, kevésnek bizonyult az ősök által felszántott parcella. A gazdálkodók terjeszkedni akartak. A régebbi idők óta müveit dűlők mellett és mögött újabbakat törtek fel, a kultúrtáj lassanként szétterjedt egy-egy település közigazgatási határai között. Ezt a történetet azonban korántsem élhették meg mindenütt. Voltak kedvezőtlenebb adottságú övezetek vagy foltok a tájban, ahol az események sajátos fordulatot vettek. Például a Kárpátokban, Lengyelországban még sok lakatlan körzetet találtak a letelepedni szándékozók. A magashegyi legelők alatt húzódó völgyekben utak kanyarogtak, de a gyengén termő földeken nem akart eddig senki sem letelepedni, kevés volt a falu. A földesurak ezeknek a területeknek a tartalékföld szerepét szánták. Az újkorban megváltozott a helyzet. A népesedési nyomásnak engedelmeskedve a földesurak, kivált az uralkodó adminisztrációjának hivatalnokai ide irányították a bevándorlókat. A probléma megoldása inkább könnyen ment, mert már évszázadok óta működtek a telepesek többségének szelekciójához szükséges energiák. A parasztok demográfiai fölöslege mellett sok balkáni eredetű vlach pásztor is volt a jövevények között, az előbbieket nem tudta már eltartani fogyatékos ökoszisztémájuk, az utóbbiak nyájainak legelői hovatovább elfogytak és a pásztorokból parasztok lettek. Mindkét társaság a középkor második felében földeket foglalt és az újonnan érkezettek nekiláttak a Kárpátok, Erdély, Lengyelország hegyi legelőin és lakatlan erdeinek tisztásain meg a patakvölgyekben felépíteni tanyáikat. Szükségük volt templomokra is. Ujabb alkalom arra, hogy meghosszabbítsák a faépítkezés kultúrtörténetét. Mindamellett a 14-18. század között lezajlott események aligha hatottak az újdonság erejével. A leendő parasztok - ősi szokásaiknak engedelmeskedve tanyákat alapítottak. Nemsokára elkezdtek huzakodni a földesurakkal, mert az utóbbiak a települési körzetekben magukénak vallották a területeket és indíttatva érezték magukat, hogy behajtsák járandóságaikat. Isten kegyelméből sem ők, sem a parasztok nem maradhattak fenn. De a környezet szegényes volt, minden a múltra emlékeztetett. A házak lakói még a modern időkig őrizték hagyományaikat. A lakóházak többsége két helyiségből állt és többségükben nem is volt füstelvezető alkalmatosság. A fatemplomok között sok volt a kereszthajós, csegelyes építmény, melyeknek hasonmásait Kelet-Európa ortodox hitet valló parasztok településein találjuk meg. A pópák terjeszkedtek. Ma ezeknek a szakrális faépületeknek a többsége műemlék és a „népi építészet" alkotásaiként tartják valamenynyit számon. Lengyelországban csűröket is fabrikáltak a templomépítő ácsok. A Kárpátokban is ők építették a bizánci templomépítészet hagyományait őrző (pravoszláv vallásúak) kupolás, soktornyú fatemplomokat. Épültek azonban ugyanitt - a gótika szabályait őrző - templomok is. A lengyel falusi fatemplomok egyik típusához tartozó építményeket a nyugat- és közép-európai - kerekített apszisú - templomok mintájára Schumpeter, 1946., Slicher van Bath, 1969: 169-87., Slotta, 1982., Stahl, 1970: 319-27., Terrier, 1994., Zarys, 1964/11. Ven, van der, 1972., Wysocki, 1972: 125-39.