Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
pénzekkel) fizettek, de a provinciákban maradt még néhány régi kereskedőfamília, s a cserefolyamatok mégsem haltak el teljesen. A kalmárcsaládok többsége endogámiával védekezett és közösségeik gettósodtak. Nemsokára azonban ismét megerősödött a kereskedők státusa, mert a barbár arisztokrácia luxuscikkekkel akarta kielégíteni igényeit. Az elit (noha letagadhatatlanul provinciális volt) mégsem tudott lemondani a pompáról. Követelményeiknek csak a külkereskedelem tudott eleget tenni. A távolsági kereskedelem által forgalmazott javakból tehát továbbra is felhalmozódott sok minden a civilizációhoz szükséges kellékekből. A középkor hajnalán a gazdasági tényezők végül is kritikussá vált tömege átzúdult a társadalmi gátakon, elöntötte a mezőségeket, lassanként egyre szélesebb körben változtatta meg a fogyasztási szokásokat. A vidéki kiskirályok pompakedvelő szenvedélyeiket importált áruval elégítették ki és pénzzel fizettek. Az egykori provinciák kikötőinek és útvonalhálózatának forgalma az ezredfordulóra ismét megnőtt. Bár a folyamatokhoz nélkülözhetetlen kultúrföldrajzi tényezőket (a kikötőket, átkelőhelyeket, szorosokat, hágókat stb.) korábban is használták vagy legalábbis tudtak arról, hogy mi a jelentőségük, de szerepük veszített jelentőségéből. Majd újra megerősödött. Az I. évezred végére ismét hatótényezővé vált a cserefolyamat és jelentősége nőttön-nőft. Az új gazdaság - kisebb-nagyobb válságokon átjutva - egy újabb fél évezred múltán, a középkor végén már új utakra terelte a gazdaságot ismét megtanuló társadalmat. A középkor végére teljesen megújult a kontinens csereérték-termelése, ugrásszerűen megnőttek a kereskedelmi kapitalizmus működésének méretei az AtlantiEurópában csakúgy, mint az Északi-tenger és a Mediterráneum közötti tengely útvonalai mentén. Hirtelenjében kitágult a gazdaság hatásköre. Voltak területek, ahol megújult a gazdaság, mert egyre több innovációt alkalmaztak és voltak körzetek, ahol minden maradt a régiben. Egyenlőtlenül oszlott meg az új gazdaság. Szinte felbillent a kontinens. Nyugaton már nemcsak luxuscikkeket, de közfogyasztásban eltűnő áruféleségeket (még élelmiszereket is) forgalmaztak, vagyis nagyobb lett az import, mint volt nemrég, a „sötét korszakban". Idegenből, beláthatatlan távolságból származó javakat közvetítettek az arab hajósok, akik többnyire fajtestvéreik által tevekaravánokkal szállított bálákat továbbítottak lélekvesztőikön. Egymás nyelvét nem is beszélő emberek a Távol-Keletet összekötötték Nyugat-Európával. Az ázsiai sivatagokon át és a Földközi-tenger meg az Atlanti-óceán parti vizein húzódott az az egyetlen útvonal, amelyet - mérföldkövekként - főleg arab pénzek szegélyeztek. Az átrakodó állomások sokasága meggazdagodott, mert az itt lebonyolított müveletek mind költségnövelő tényezők. A távolsági kereskedelem áruinak zömét csak a gazdagok vehettek meg. Az ókori előjáték után lassanként kibontakozott a kereskedelmi kapitalizmus. Új értelmet nyert a tengerhajózás és a hódítás. Szárazon és vízen nem vagy csak alig ismert erők hatalmasodtak el. Ugyanígy zajlottak le a reálfolyamatok mindenütt. Még a nomád birodalmakban is megszervezték a külkereskedelmet, az áruk továbbításának szervezete a középkorra óramű pontossággal működött a sztyeppén. A kereskedők jóval a hódítók előtt nyomultak, a hódítók mindenütt a kalmárok nyomában jártak. Az antik és a középkori civilizációkban is csaknem egymás sarkára lépett a zsoldos és a kalmár. Mindkettő észrevétlenül támadt lehetőségeket használt ki, noha kísérleti terepük meglehetősen távol volt egymástól. Ahhoz azonban elég energiával rendelkeztek, hogy vonzzák egymást. Ezt a szokást még az újkori gyarmatosítók is megtartották. Kezdetben erőszakkal és névleges árakon tudták birtokba venni a távoli földrészek javait. Eleinte raboltak, hódítottak és becsapták az őslakókat, az erőszakon és a csaláson kívül nem is alkalmaztak
