Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

papja. Mindenesetre az állam képviselői számára az alattvalók egyetlen kötelezettsége volt fontos: fizessék pontosan az adót. A bajok abból származtak, hogy nem lehetett tudni, mikor és mennyit. Volt olyan év, amikor kétszer is kivetették, sőt behajtották az adót. Ez a gyakorlat mindenképpen rosszabb volt a magyarországi középkori gyakorlatnál, sőt a délkelet-európai bizantinusnál is. A bizánci rendszer tudniillik azt a gyakorlatot követte, melyben előírták, hogy a közösséghez tartozó egyén (paroik) fizesse az adót, miáltal mintegy bérlőviszonyt létesíthet - a helyi közösségen keresztül - az állammal (pronoiar-rendszer). A bizánci adómechanizmus kiszámítható volt. Később ez a pragmatikusnak is mondható álláspont megfelelt a szultántól megkövetelt legfőbb jogelvnek (kanune), amely mindenütt érintetlenül hagyta a helyileg érvényes jogszokásokat. Ezzel szemben a maguk provinciális érdekeit érvényesítve, az adószedők akkor és annyit harácsoltak, amennyit lehetett. A meghódított területeken a közigazgatást katonákkal hajtották végre, a helyileg legfőbb katonai elöljáró az adó tíz-húsz százalékát tekinthette saját jövedelmének (timarrendszer). A jog átruházhatatlan volt, de engedetlenség esetén vagy más - a hatalom szempontjából - törvénytelenségnek tekintett cselekedetet következményeként a tisztséget megvonták a kedvezményezett hadfitól. Ilyen veszélynek valamennyien ki voltak téve. Lehetőleg azon voltak tehát, hogy minél többet harácsoljanak maguknak. Ezzel a vagyonszerzés története véget ért. Amijük volt, felélték. Jövedelmük tőkésítése ismeretlen volt számukra. Keletközép-Európában nem egyszerűen megtorpant, hanem visszaesett a gazdaság teljesítőképessége. Minthogy a fogyasztási igények nem feszítették szét a gazdaság által megszabott kereteket, az urbanizáció sem kölcsönzött új energiákat a vidéknek, az elmaradás egyre érezhetőbbé vált - olykor még a kortársak szemében is. Sem a parasztot, sem a földesurat nem ösztönözték körülményei és kilátásai beruházásokra. Az adószedés, a régi járadékok behajtása volt az urak legfőbb célja. A felhalmozott készletekkel azonban nem tudtak mit kezdeni. Az eladhatatlan vagy nehezen értékesíthető készletek aligha ösztönözték a parasztokat, a föld népe nem volt érdekelt a mezőgazdaság üzemágainak átszervezésében, nem is került ki a gazdaságokból az eddiginél több - piacképes - élelmiszer. Semmi sem ösztönözte őket arra, hogy újításokat vezessenek be. Évszázados technológiák és a középkorból örökölt üzemmódok jellemezték a falut. A szántóföld haszna alig fedezte a kiadásokat. A gazdaság szinte irracionális tevékenység volt. Senki sem akarta megvonni a mérleget. Legalábbis nem maradtak gazdaságossági számításokra utaló feljegyzések ebből a korból. A parasztok a hivatalos iratokra egy kereszt jegyét rajzolták, ennyi tellett tőlük, analfabéták voltak. Minden tudásuk mindössze abból állt, hogy megtermeljék az általuk elfogyasztott élelmiszereket. Az önellátásra berendezkedő társadalomban egyenetlenné vált az élelmezési cikkek áruforgalma. Ellenpélda csak itt-ott és ritkán tapasztalható. Talán a leglátványosabb változás a Német-síkságon történt, ahol a gabonaexport lehetőségeinek vonzatában a parasztok nagyobb befogadóképességűre építették át csarnokházaikat. Télen át csépelték el a betakarított rozsot, sokan annak reménye nélkül, hogy túladnak majd árujukon. A legfőbb gabonapiac Amszterdam. Hollandia gabonát importált, bár újabban többen azt állítják, hogy mindössze a fogyasztás 15%-át. A Német-síkságon az állattenyésztés haszna is a régi korok hagyománya: vágóállatokat értékesítettek. Ugyanitt nem alakítottak ki tejgazdaságokat, mert a városi piac szűknek bizonyult. Összehasonlítva az angol vagy a holland parasztok sajtkultúrájával, a 18. század óta a magas talajvíz miatt kanalizált réteken nincsenek a tejgazdaság intenziválódására utaló nyomok. A Német-síkságon