Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

nagybirtokosokhoz igazodik a gazdaság. Ekkor rakják le a „porosz utas" agrárfejlődés útjának alapját. A tengerparton főleg a junkerek gazdálkodnak eredményesen. A parasztok nem. A háttér távlata, a kontinens belsejében az adottságok még ennél is kilátástalanabbak. Litvániában, Lengyelországban végképp eldugultak a gazdaság csatornái. A parasztok megélhetését tovább rontotta a földesúri akarat. Ahol módjukban állt, az urak a majorokhoz csatolták az elhagyott paraszti földeket. Arra kötelezték jobbágyaikat, hogy műveljék meg ezeket a parcellákat is. A túlmunkát azonban nem fizették meg, robotkötelezettségként hajtották be az embereken társadalmi helyzetükből adódó tartozásaikat. Ennek az lett az eredménye, hogy a parasztok csak ímmel-ámmal dolgoztak, teljesítményükért aligha járhatott volna sok köszönet. Inkább szidták őket, az urak szemében jobbágyaik naplopók voltak - a kortársi feljegyzések szerint. A földeken úgyszólván minden munkafázist lehet halogatni, a mezőgazdasági kalendárium nem mutatja pontosan az idő múlását. Ezt mindannyian tudták, de azt is, hogy a beérett termés aratását vagy a szüretet nem lehet már elodázni. A termés betakarításáról uraik már a középkorban is aratómunkásokat felfogadva gondoskodtak. A mezőgazdaságban megjelent a bérmunka. A német, cseh, morva és magyar szőlősgazdák kapásokat foglalkoztattak. A kedvezőtlen természeti adottságú körzetekből érkeztek ezek a nyomorultak és olykor több hónapot is távol töltöttek családjuktól. Színekben, pajtákban aludtak. Munkaadójuk élelmezte őket. (A tokaji szőlőket például főleg ruszin kapások és szüreteken foglalkoztatott zsellérek művelték.) Nem voltak olyan csatornák, amelyeken a falu munkaerő-feleslege távozhatott volna. A konzervatív agrárgazdaság társadalmában nöttön-nőtt a szegények sokasága. Nincstelenek és nyomorparcellán tengődök, akik a vidékről való távozásukhoz nem találtak semmilyen lehetőséget, kivezető utat és főleg munkaalkalmat, hogy megszüntessék a feszültségeket. A szántógazdálkodást folytató parasztok más stratégiát alkalmaztak. Attól való félelmükben, hogy ne forgácsolódjék szét a gazdaság földterülete az örökösök között, sokan kibővítették családi szervezetüket. A fiúk, ha megnősültek, nem hagyták el az atyai házat, egy kenyéren maradtak szüleikkel és testvéreikkel. Mindennaposak a családi perpatvarok, ám koncentrálódik a munkaerő, tehát nem kell idegen bérmunkásokat foglalkoztatni. A terheket elosztják a családtagok között és minthogy az életforma nem tágul, mindannyian szűkösebben élnek - mint őseik nem is olyan régen. Az uradalmi összeírásokból kiolvashatók a családszerkezeti változásokra utaló adatok. Az már kevésbé, hogy a gazdaságból szinte kiveszett minden energia. Eltűnt a pénz, noha minden, ami kapható volt a piacon, megdrágult. A fogyasztási cikkek iránti kereslet megcsappant, de az arisztokrácia továbbra is diktálta a fogyasztási szokásokat, az elit nyugati eredetű divatpéldákat alkalmazott, ami nehéz választások elé állította a szerény jövedelmű kisembereket. A lehangoló képet össze lehet vetni a kontinens nyugati felén uralkodó állapotokkal. A gazdaság itt mozgásban volt, a tespedésnek szinte jelét sem lehetett látni. Bár a kontinens másik felén a mezőgazdaság nem a műszaki újítások révén érte el a középkori teljesítményeket meghaladó eredményeit, a piacon több élelmiszert adtak el, mint emberöltőkkel korábban. A gazdaság üzemi szervezete újult meg. A földesúri majorok jártak élen, a parasztgazdaságok többsége pedig versenyhelyzetben találta magát. A vidéket a pénz alakította át. A parasztok zöme pénzben fizette urainak szolgáltatásait, sőt egyre többen akadtak olyanok is, akik végleg megszabadultak jobbágyi terheiktől, mert