Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

lehetőségei, övezeti és helyi különbségek jöttek létre, tehát nemcsak a teljesítmények szerint lehet osztályokba sorolni a kontinens lakosságát, mert eleve gazdaságföldrajzi adottságaiktól függött, hogy milyen lesz jövőjük. Kimért pályán haladtak, alig változtathattak rajtuk. Ennek ellenére olykor irányt tévesztettek. Keveseknek adatott meg közöttük, hogy távlatosan gondolkodhattak volna. Inkább regionális kapcsolataikhoz mérték a jövőt, napi érdekeik irányították sorsukat. Olyan konzervatív gazdasági ágazatban, mint a mezőgazdaság, ennek ellenkezőjére nem is igen volt szükség. Sokan úgy gondolták, hogy az időjárásnak köszönhetik teljesítményeik túlnyomó többségét. KeletközépEurópa parasztsága - földrajzi helyzete miatt - több nagytáj agrárnépességével kapcsolatban markánsan érzékelhető rokon vonásokkal tűnik ki az összes többiek közül. Kevés jelét adták a gyökeres változtatások iránti hajlandóságuknak. Még rosszabb volt a helyzet szomszédságukban, ahol konzerválódott a múlt és ezért nem sok jóval biztatott (ha egyáltalán volt!) a jövő ígérete. Kontinensünkön az egyik legarchaikusabb berendezkedés Délkelet-Európában terjedt el, ahol bizántinus-oszmán hagyományok szabályozták a tulajdonlást. A Mediterráneum keleti partvidékén a föld eredendően a közösségé, illetve a közösséget manifesztáló hatalomé volt, nem idegeníthette azt el sajátjaként az egyén, illetve annak családja. A bizantinus hatalom törvénytára nem sokban bővült a nyugatrómai magánjog paragrafusainak alkalmazása révén. Sőt idővel visszarendeződött az állami mindenhatóságot biztosító joggyakorlat. Mint mindenkor, most is az adószedés volt a közigazgatás legfőbb célja. Ennek rendelték alá a tulajdonlási szokásokat. A 10-11. században érvényesített pronoria-rendszer megszilárdította a mindenek fölött álló állam helyzetét. Az ekkor érvényesített törvények és szokások megkönnyítették az átmenetet a Közel-Kelet és Bizánc között. A történelmi rétegek már nem is váltak el egymástól, az intézmények közül kevés váltotta fel a másikat és töltötte meg a régi kereteket az újonnan érvényesített érdekeket kifejező tartalommal. A kompromisszumok földje volt a Bizánci Birodalom, jóllehet a népmozgások szövevényes históriája volt az itt élők sorsa. Azok a társadalmak, amelyeket - lakatlanul álló területeit benépesítve - a birodalom elnyelt, maguk is archaikus tulajdonlási szokásokat mondhattak magukénak. A helyi népességet a sztyeppékről érkezettek rétegezték felül az i. e. I. és az utáni I. évezredben. Nomádok, parasztok törzsei gyarapították az egyébként is etnikailag tarka képet mutató népesség összetételét. Szlávok, avarok és más etnikumok csoportjai sejthetők a nagy állami palást alatt. De az állam mégsem volt arra jó, hogy mindent eltakarjon. Nyilvánvalóvá vált, hogy sajátos keverékrendszer jött létre, melyet nem törölt el még később sem, a középkorban az Ottoman megszállás. Mindannyian az itt élők fékeket építettek be társas kapcsolataikba és az intézmények működésébe, miáltal azt biztosan elérték, hogy sikerült (akaratuk ellenére) meggátolniuk a gazdasági haladást. A földet az egyén használta ugyan, de jogait nem örökíthette utódaira. A korlátozás kizárt mindenféle olyan lehetőséget, amely alternatívát jelentett volna és kijelölhette volna az individuális tulajdonlást. Az egyén mozgástere tehát nem bővült sohasem, bár adódtak eredendő feszültségek, sőt a rendszer lassú erjedése létbizonytalanságban tartott sokakat, egyidejűleg növelvén az elszegényedés méreteit, de a közösség sorsa mégis nélkülözte a krízisekkel járó megpróbáltatásokat. Még vallásilag is csaknem toleránsnak jellemezhető magatartás volt az oszmán hatalomra jellemző. A millet-vendszer szokásai szerint egymás mellett élt több vallási-ideológiai hagyomány. A Balkánon a hatalom moszlim képviselőinek kortársaként működött még számos - a görög-ortodox keresztény papok által vezetett - közösség egyházi elöljárója is, továbbá voltak mellettük itt-ott örmény - nesztorianus és zsidó hitközségek, amelyek közül nem volt mindegyiknek