Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

katolikus egyház volt a legnagyobb szervezete a földbirtokosoknak, a régi rend nem bomlott fel. Sőt, Keletközép-Európa északi sávját nem pusztította a parasztháború, a lelkek békéjét zavartalanul őrizték meg hagyományaikban, középkori keretek között. Ugyanakkor másutt - sokan a protestáns felekezetekben tömörült népesség felett élősködő földesurak közül - többen vallást változtattak, rekatolizáltak, mert nem akarták elveszteni jobbágyaikat. Ezeknek a földesuraknak pálfordulását nem hitéleti meggondolásaik motiválták. Persze a római egyház is (különösen az ekkor alapított jezsuita rend buzgalma folytán) ellentámadásba lendült. Genf kálvinista akadémiája és a jezsuita rend közötti konfliktus (1559) óta nem is szűnt meg a két intézmény nyílt ellenségeskedése. A háború emberi életeket követelt, kivégzések jelezték eseményeinek múlását, sokan pedig börtönbüntetést szenvedtek, hitükért áldozatot kellett hozniuk. A katolikus egyház ellenreformációja kedvezett a legtöbb földesúrnak, mert az erőszakos visszarendeződés eszközeit alkalmazva ismét engedelmes jobbágyokká tehették a parasztokat. Századokon át megújították az ellenreformáció ideológiai dresszúráját. Ennek következtében a közép- és keleteurópai katolicizmus által képviselt „népi vallásosság" áthatotta a folklórmüveltséget. Talán nem olyan mélyen, mint az itáliai, ahol kiterjedt kéregdarabokat őriztek meg a hitéletnek az antikvitás óta egymásra rakódott kultúrtörténeti rétegeiből. A hitélet sehol sem volt fortyogó láva, az eruptív erők már nem működtek. Minden további lépést a kompromisszum érdekében tettek az urak és a kisemberek. A körmenetek ceremóniáitól a nép okulására előadott színjátékokig valamennyi kulturális megnyilvánulást felülbélyegzett az egyház. Róma megőrizte pozícióit. A katolikus egyház befolyása mégis teljesen különbözött középkori előzményeitől. Néhány évszázaddal korábban egy terjeszkedő gazdasági-társadalmi szervezet működését szentesítették ily módon, sőt az egyházi férfiak élenjártak a hűbéri civilizáció hódításaiban. Ez utóbbiak azonban jobbára profanizálódtak az újkorban. A kisemberek gondolkodásában szelektálódtak az anyagi érdekekkel kapcsolatos fifikák és a transzcendentális hatalmakba vetett hitek. Az ellenreformáció és a barokk vallásgyakorlat önállóan működött. Mi vált el mitől? Akadémikus kérdés. Tény, hogy a gazdaság érdekvitele kibújt vallási köntöséből. Ugyanakkor a gazdaság gyarmati forrásait nélkülöző Keletközép-Európa csak a benne működő energiákat hasznosíthatta. Jobb híján továbbélt a középkor provincializmusa. Egyetlen kiút adódott: a periféria gazdaságának dinamikusabb képviselői az Elbán-túli övezet felé fordultak. Kereskedtek a Nyugattal. Beszállítók lettek. Elfogadták Északnyugat-Európa vezető szerepét. Ezzel együtt a gazdasági háttérnek mindenütt meg kellett változnia Közép- és Keletközép-Európában. A tehetős arisztokratáktól a gazdag kereskedőkön át a csekély számú módos parasztig mindannyian megőrizték középkori pozíciókat, sőt újabb eszközöket érvényesítve, továbbra is hasznot húztak történelmileg örökölt feltételeikből. Miután az Elbától keletre mindenütt növekedett az uradalom gazdasági szerepvállalása, Európa agrárszerkezetére sajátos dualizmus lett jellemző. Holstein, Mecklenburg, Pommern, Kelet-Poroszország, Lausitz, Brandenburg, Lengyelország, a mai Ukrajna északnyugati övezete, Cseh- és Morvaország, a mai Szlovákia, Magyarország, Erdély a majorgazdaság - alternatíva nélküli - területe lett. A rendszert végül is a 20. században sikerült felszámolni. (Bár a volt szocialista országokban működő szövetkezetekről sokan azt állítják, hogy tulajdonképpen a földesúri majorok utódai. A földosztások nem érték el céljukat, a kisbirtokos parasztok zöme külterjesen gazdálkodott, tengődött, de létszáma alig csökkent. A paternalista állam szövetkezetekbe kényszerítette az embereket, csakhogy ez a többség akarata ellen történt. A helyzet ellentmondásait politikai kalandorok