Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén
Középkelet-Európában. Ausztriában, Csehországban (1419-1503) és Magyarországon (1514), majd a délnémet területeken (1524-1526) felégették a kastélyokat, udvarházakat és sokat a paróchiák közül. Egész városok vagy falvak is áldozatává váltak az országdúlásnak. A kisemberek úgy érezték mindenütt, hogy a hatalom, az egyház és az idegen hódítók fenyegetik, mindenükből kiforgatják őket, elveszik tőlük eszméiket és evilági értékeiket. Dózsa György, a magyar parasztháború vezére a török terjeszkedés ellen szerveződő keresztes had élére állt 1514-ben. A horvát parasztvezér, Mitija Gubec 1572-ben tüntette ki magát a török ellen vívott csatában. Mindketten a zendülő parasztok hadvezérei lettek és az urak ellen fordultak. (A történet folytatásaként a 17-18. században a lengyel és az orosz arisztokraták katonaparasztokat, a hagyományaikat máig ápoló kozákokat telepítették le Kelet-Európában, hogy harcoljanak a török, tatár rablócsapatok ellen.) Aminthogy egykor Nyugat-Európában a hatalom úrrá lett a rebellion, úgy a 16. századi Közép- és Keletközép-Európában is mindenhol leverték a zendülő parasztokat, az urak a kastélyok, nemesi udvarházak fosztogatását karóba húzással, kerékbetöréssel, máglyahalállal torolták meg. Ráadásul új törvényeket hozva siettek szentesíteni a brutális elnyomást. Korábbi helyzetükhöz mérten (ahol sikerült) jogfosztottá tették a parasztokat. Ugyanakkor a hatalomnak nehezebb volt a dolga ideológiai téren. Ulrich (Huldreich) Zwingli (1484-1531), Johann Calvin (Jean Cauvin, 1509-1564) svájci és Martin Luther (1483-1546) német pap a klérus visszaélései miatt fogalmazta meg tanait, és a középkorban szokásos egyházi gyakorlattal összehasonlítva, mindannyian szinte vallásszabadságot hirdettek morális állásfoglalásaikban. Úgyszólván mindenki azt érezte, erre szükség van, hiszen a kisemberek szorongtak, és még az elit sem érezte biztonságban magát. Világvégét vártak és boszorkányokat égettek mindenfelé. Luther 95 tétele (1517), majd a pápai tévedhetetlenség tagadása, a keresztségen és az úrvacsorán kívül a szentségek érvénytelenítése, egyedül csak az „isteni kegyelem" elismerése, a kiközösítés elutasítása és egy sor egyéb dogma kedvező fogadtatásra talált feltehetőleg minden egyes vallási közösségben. A könyvnyomtatással előállított (Luther által németre fordított) biblia gyorsan elterjedt Közép-Európa-szerte. Megváltozott a genfi mintára szervezett istentisztelet rendje, mert az egyházközség tagjainak cselekményeként értelmezték az egykori szentmisét a kálvinisták. Ugyanők megszüntették a katolikus egyházban meglévő bonyolult hierarchiát és az egyházi szolgálatot ellátókat osztályokba sorolták: prédikáló lelkipásztorok, tanítók, a presbitérium tagjai, továbbá a betegeket ápoló diakónusok. Véget vetettek a papok anyagi visszaéléseinek a szentségek kiszolgáltatásakor. A világi paposkodás szolgálat lett a jövedelmező vállalkozásból. Valamennyi protestáns olvashatta és kinyilatkoztatásként elfogadta az 0- és az Újszövetséget. Megszüntették a templomokban, temetőkben stb. rendezett vigalmakat. A felcicomázott templomok díszeinek egy részét kihajították. A kálvinisták mindenütt Európában lemeszelték a freskókat, eltávolították a szentek szobrait stb. A délnémet, a cseh, morva és szlovák területeken Luther igéi találtak követőkre, a magyarok körében a kálvinizmus lett népszerű. A magyarok zöme a Tisza mellékén református lett. Az utóbbi körzetekben zömmel kunok laktak, akiknek őseit néhány generációval korábban keresztelték meg. Erdélyben a németek Luther tanításai szerint gyakorolták a hitéletet. A magyar katonaparasztok, a székelyek és az erdélyi magyar jobbágyok katolikusok maradtak. A Baltikumban - német befolyásra - Luther hívei szinte mindenkit megtérítettek. A tenger sem volt akadály, az ágostai evangélium tanításai tovább terjedtek. Skandinávia lakói lutheránusok lettek. A lengyelek (és a lengyelek közé ékelődött németek csoportjai) többségükben katolikusok maradtak. Minthogy a
