Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

4.5. AZ IPAROSOK Az ókori városok arculatát a kereskedők szabták meg, a városi lakosság összetétele csak a középkorban változott meg, amikor már egyre több mesterember lakott a szűk sikátorokban álló házakban. Fordult a kocka. Előbb-utóbb az iparosfélék jóval többen voltak, mint a kalmárok. A mesterembereken kívül alkalmazottaik, segédeik, inasaik éltek a városban, akiket rendszerint kenyéradójuk házában szállásoltak el. Ennek a vagyontalan rétegnek azonban nem volt szilárd a helyzete, tulajdonképpen vándoriparosok voltak. A műhelyek tulajdonosai évenként megújítandó szerződéseket kötöttek velük. Vándoroltak. Létbizonytalanságuknak azonban voltak társadalmilag hasznos következményei. A mesterlegények elősegítették a szakma újításainak széles körű terjesztését. Az egy helyben lakás paraszti teljesítménye a legkorábban tartozott a középkor vívmányai közé. Aztán a házaló kereskedők követték őket a sorban, mígnem végül az iparosok. De mindkét társaságból csak a tőkeerős vállalkozói réteg telepedhetett le, a többiek gyakorta költözködtek az egyik városból a másikba. Az európai ókorban ennél valamivel jobb volt a helyzet, kereskedők és iparosok nagyobb tömege élt városokban, a városok lélekszáma is nagyobb volt - mint a középkorban. Az antik gazdaság összeomlása utáni évszázadokon át tengődtek a városlakó kereskedők és iparosok. Amikor a középkor második felében a gazdaság kikecmergett a maga ásta csapdából, az iparosok aránya megnőtt a városlakók között. A városi iparosok a környező vidék élelmiszereit fogyasztották, a parasztok pedig (többnyire csereértékként) az iparcikkeket kaptak. Ennek következtében a gazdaság működése és a társadalom szerkezete alapvetően átalakult. Az urbanizált Európa ekkor elkülönült a többi kontinens kereskedelmi és hatalmi központjaitól, mert földrészünkön a kereskedelmi gócoknak indult települések lakóinak összetétele megváltozott és a polgárok csoportjában túlsúlyra jutott az iparosok nagyobb tömege. A korai középkorban az európai városokra még mindenütt a kereskedők nyomták rá bélyegüket, a periférián a modern időkig ők alkották a lakosság többségét. Ahol a prekapitalista társadalmakban a városok indusztrializálódtak, mindössze a foglalkoztatás összetétele alakult át. Alig változott az ipari szervezet, a mesteremberek továbbra is családi műhelyekben dolgoztak, a középkor végéig még a manufaktúra sem szerveződött a városban. Az ipari munkaerő-koncentráció nem a városokban, hanem a kolostorok egyházi majorjaiban keletkezett. Valamelyes szolgáltatóipar működött a világi földesurak gazdaságaiban. A kolostorok fogyasztórétege azonban jóval nagyobb volt világi riválisaiknál. A parasztok által képviselt piac kifejezetten szűk volt. A középkorban a kisiparosok városi műhelyeiben csak a családfő és néhány családtagja, esetleg kevés számú segéd és inas dolgozott, akik szinte a mester családjának tagjaiként kenyéradójuk házában laktak, a mester asztalánál ettek, sőt gazdájuk gondoskodott ruházkodásukról is. Az ipari termelés szervezeti keretei kisszerűek a prekapitalista városokban. Mikor ezek kitágultak, rohamosan megnőtt a városok lélekszáma. Mindenféle ipari ágazatban egyre nagyobb arányúvá vált a foglalkoztatottság, ami a piac tágulására vall. Ez viszont annak bizonyítéka, hogy akadálytalanul szélesebbé vált az ipari termékeket fogyasztók rétege. A társadalom szerkezete átrendeződött. A piac és a cserefolyamatok révén a vidéken megnőtt az iparcikkek fogyasztása, a városban pedig a mezőgazdasági áruk eladása, a két kereskedelmi cikk forgalma végképp egymáshoz kapcsolta a várost és a vidéket. Az ipar területi elhelyezkedését elsősorban nem az határozta meg, hogy hol alakult ki piac a településen belül. Az áruforgalom csupán a szolgáltatóipart kényszerítette a