Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

kereskedelem szomszédjának. Egyebekben a nyersanyagforrások bizonyultak döntő településalakító tényezőknek. Az iparüzők a nyersanyagforrásokhoz, a természeti adottságokhoz igazodva választották ki lakhelyüket. Például a hámorok és a kovácsok nem költöztek a városokba, de készítményeiket ott kellett értékesíteniük. Még a parasztok is a városokban szereztek be valamennyi ipari készítményt. Minthogy egyre több vasércet dolgoztak fel a kohókban és a hámorokban, olcsóbbá váltak a kovácsolt vasáruk. A mezőgazdaság eszközkészlete vasvillákkal, kapákkal, csákányokkal, vasláncokkal stb. gyarapodott. A háziasszonyok is eddigelé nem ismert konyhaeszközökhöz jutottak. Hovatovább nem hiányozhatott a vasserpenyő és a vaslábas egyetlen kastély vagy polgárház konyhafelszereléséből. Ezek azonban drága portékák voltak. Hamarosan cserépkészítményekkel igyekeztek helyettesíteni a vasárut. A középkorban bronzból is öntöttek kisebb fémedényeket. Az araboktól megismert mázas edények azonban tetszetősebbek voltak és könynyebben tisztán tarthatták őket, mint a régebben használatosakat. A mázatlan kerámia használatának évezredei után a mázas edények századai következtek. Ebben a korszakban nem jutottak egyeduralomra. Bronz- és vasöntvényekkel kellett osztozniuk a vezető szerepeken. Dél-Európában (Faenza és Mallorca) a 13. században kezdték el a mázas kerámia sorozatgyártását. Kancsók, korsók és tálak tömege kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a velük kapcsolatban tapasztalható igény milyen széles körű volt, mindenféle edény elkészítésekor az újkorban már széles körben igénybe vették a Fehér-Afrikán át elterjedt mediterrán technológiát. A kerámiakészítés történetében új korszak kezdődött. Magasabb hőfokú fazekaskemencékre volt szükség a mázbevonatú edények elállításához. A fémlábasokat és serpenyőket a középkor második felében sok helyütt olcsóbban előállítható (mázzal bevont) cserépedényekkel helyettesítették. Dél-Európában a középkorban ón- és ólommázas kerámiát állítottak elő, s mindkét technológia gyorsan terjedt az Alpoktól északra húzódó tájakon, majd Keletközép-Európában is maga mögé utasította a régi igénytelenséget. Az újítás abból állt, hogy az edény falát színes mintákkal díszítették, majd mázzal vonták be, miután megszáradt az oldat, a cserepet másodszor is kiégették. Noha a mázas edény még mindig drága volt a piaci forgalom áriapján, ez a drága portéka Keletközép-Európában is közkedvelt lett, eljutott - a középkor múltán csaknem valamennyi parasztasszony konyhájába. A fémáruhoz képest tudniillik jóval olcsóbb volt a mázas cserépedény. Ennek köszönhető, ha a konyhatechnikában és az étkezési szokásokban a legnagyobb arányú változást a mázbevonatú cserépedények idézték elő. A mázas edények többségét étkezési alkalmakkor használták, sőt sokan lakásdísznek tekintették, noha kezdettől fogva főztek is bennük, mert olcsóbbak voltak mint a vasedények. A háromlábra állított lábas alatt izzott a parázs (vagy akár lángolt a fahasáb), tehát gyorsabban főtt az étel és más lett az íze. Pirított húsok hódították meg a menüt. A konyhatechnika újításai azonban költségesek voltak, sokan a parasztok közül továbbra is ragaszkodtak a nyárson sültekhez. Mikor a vas- és cserépedények széles körben elterjedtek, az asszonyok a marhafaggyú mellett disznózsírt és vajat is használtak a növényi eredetű alapanyagok elkészítéséhez. Szárak, gyökerek, termések pirítva és főzve tolakodtak a húsok mellé, s a céllal mindenki tisztában volt, ez volt az olcsóbb megoldás. Még a tészták készítéséhez is használtak zsírozót. A forró zsiradékban sült fánkkal megkoronázták az ünnepi menüt. Az új konyhai vasfelszerelés kényelmesebbé tette a sütés-főzés műveleteit. A tűzpadot is asztal magasságúra építették. Az asszonyok nem a földön rakott tűzön főztek, nem görnyedtek, egyenes derékkal készítették az ételt. Keletközép-Európa paraszti háztartásaiba most érkezett el ez a divathullám. Nem borították el az új felszerelések, de kezdték kiismerni a használatukból adódó előnyeiket.