Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

néhány iparos már éldegélt, vagy - inkább mondhatni - tengődött ezekben a városkákban, jobbára színtiszta paraszti közegben. A városkép is tükrözi teljesítményüket. Keletközép-Európában (eltekintve a Keleti-tenger mellékének kereskedővárosaitól!) csak a nagyobb, királyi jogállású városokban épültek igényesen megalkotott lakóházak és középületek. A kisvárosi építészet ellenben hosszú időn át megőrizte falusi értékeit. Keletközép-Európát két nagy kereskedelmi szervezet harapófogója szorította öszsze. Északon a Hanza, délen Levante kalmárai építették ki hálózatukat. Észak szerveződése az Atlanti-Európától a Kola-félszigetig és a Finn-öbölig mindenféle árukat közvetített. Délről viszont évszázadok óta fűszernövények, ékszerek, drága kelmék stb. találtak utat - az itteni közvetítők segítségével - a kontinens belsejébe, miközben a szűkebb térségben élő állatok, vas és nemesfémek kivitelével járult hozzá a kereskedelmi forgalom valamelyes kiegyenlítéséhez. A 15. században a szakácskönyvek írói lengyel, magyar, cseh specialitásokról tudnak. A különbségeket elsősorban - a kor szokásainak megfelelően - a fűszerhasználat okozta. Az öltözködésben is számon tartották a regionális divatokat, habár ezek ekkor még mindössze az arisztokraták és a patríciusok ruhatárában hagytak nyomot. A kereskedelem terjeszkedett. A levantei útvonal folytatásaként genovai és velencei kalmárok sora húzódott az Alpoktól északra. Ok kötötték össze a prekapitalista DélEurópát Északnyugat-Európával. Az Északi- és a Keleti-tenger mellékén szerveződött Hanza-liga mindenféle áru eladója és vevője volt. A Baltikumból főleg gabonát, lenfonalat, vágóállatot és a hajóépítéshez szükséges épületfát, kátrányt vásároltak. Az árucikkek sora kezdetben ipari készítményekből és fűszernövényekből állt, nem pedig a Nyugatra szállított nyersanyagokból, mindenekelőtt nemesfémekből. Később az élelmiszerimport is egyre nagyobb szerephez jutott. Az angolok történetesen a 16. század óta a hajóépítéshez nélkülözhetetlen szálfákat és prémeket vásároltak Oroszországban és lőfegyverekkel fizettek, minthogy maguk ez idő tájt Hollandiába gabonát exportáltak, az oroszoknak pedig alig termett valami akkor még ugyancsak kicsiny irtásföldjeiken. A 19. században azonban az oroszok már gabonát szállítottak Angliába. Az importárut kezdetben az arisztokrácia, később valamennyi társadalmi csoport igényelte. A csereforgalomba kiválasztott cikkek hosszú időn át nem egyenlítették ki a centrum és a periféria fogyasztási kultúrája közti különbségeket, mert mindkét övezetben csak a társadalmi elit igényeit szolgálta ki a kereskedelem. Nagy sokára terebélyesedett ki a piac, vásárlókként jelentek meg rajta az alsóbb néprétegek képviselői is. A divattörténet szembeötlően tükrözi a mondott gazdasági folyamatot. Erről szól az „alászállott kultúrjavak" teóriája. Ugyanezek a szabályok érvényesek az ütközőzónában lakók kultúrtörténetére. Itt kezdetben szintén az alsóbb rétegek fizetőképességének hiánya miatt, mindössze a társadalmi piramis csúcsain elhelyezkedők tudtak hasonulni nyugati osztályos társaikhoz. A közszükségleti cikkek kereskedelmi forgalma (részben a szállítástechnika műszaki problémái miatt) szerfelett lassan bontakozott ki. Az előzmények összetettek. A telepítések, a gazdálkodás teljesítményei, az állatexport javított a keletközép-európai parasztok helyzetén. Észrevétlenül érte el őket az urbanizáció hulláma. Az élelmiszerek és a paraszti háziiparának árufeleslege a helyi piacokon cserélt gazdát. Ellentételezésként a parasztok pénzhez jutottak. Az újkor hajnalán még földesuraikkal kellett vetélkedniük, de - természetesen - ők húzták a rövidebbet. Valamit mégis „kerestek a bolton". Pénzük immár volt, ezáltal sikerült valamelyest gyarapítaniuk háztartásuk felszerelését, javítottak fogyasztási kultúrájukon. Az emberek történelmi örökségükből mindenekelőtt fogyasztási szokásaikat átalakítva