Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
akartak kitörni. Az első lépéseket mindenütt Európában a lakályosabb otthon megteremtésének reményében tették. Kényelmesebben, jobb lakáskörülményekben akartak élni. Európa lakossága megmozdult. A lakásnormák átalakításának folyamata hosszadalmasan elhúzódott. A kontinens keleti felén a vidékiek lakásállományának átépítése úgyszólván még ma sem ért véget. A kontinens másik felén a középkorban és az újkor elején már csaknem valamennyi problémát megoldottak. Dél- és Északnyugat-Európa vidékein olyan házakat építettek, amelyekben az emberi lakást elválasztották a haszonállatok óljától, noha továbbra is szükségesnek látták az egész építményt egyetlen, közös tetővel ellátni. Másutt is tapasztalhatni, hogy eredményeket értek el az igényesebb otthonteremtés nagy történelmi vállalkozásában. Az ütközőzónában alighanem a történtek hatására fogyatkozott meg a veremépítményekben lakók száma. Legalább kétosztatú házakat építettek. A nappali tartózkodásra szánt helyiséget elválasztották a hálókamrától. Majd újabb építkezési hullám söpört végig Keletközép-Európán a 15-18. században. Két újítást vezettek be. A városiasodottabb, jobb ökológiai adottságokkal rendelkező falvakban sokan háromosztatú házakat építettek: lakóhelyiség, konyhának vagy kamrának használt előtér és hálókamra. Másutt, legalábbis az erdő vidékeken lakók csaknem mind felszámolták a prehistorikus emlékű kalyibákat. A felmenő falú - kis alapterületű - házakat azóta is építik Európa ezen részén. Megbízható eredményű vizsgálatokat nem végeztek el a modern tudományban, ezért nem tudjuk, hogy európai kortársainknak mekkora százaléka ragaszkodhat még mindig a középkori hagyományokhoz. A ligetes sztyeppén a változások később következtek be. Nyugatról keletre haladva - a 18-19. században - azt tapasztalhatta az utazó, hogyan épülnek a felmenő falú lakóházak. A múlt emlékeként a jószágot továbbra is karámok, veremólak védték az időjárás viszontagságaitól (a legeltető tartást azonban valamelyest korlátozták, a bezárt állatoknak takarmányt is adtak). A földszintes lakóházak többsége két-, legfeljebb háromosztatú volt. A kisebb (városi) házak másolandó példáknak tűntek a vidéki kisnemesek, paróchusok, tehetősebb parasztok előtt. A mintákat olyan mesteremberek is terjesztették vidéken, akik a városokban nem jutottak megrendelőkhöz, nem portékáikat, hanem saját magukat exportálták. A középkor óta a Nyugatról telepített parasztok is magukkal hozták építészeti kultúrájukat. Bár ezek a változások átalakították a faluképet, a helyzet korántsem nevezhető ideálisnak, hiányzott a mindent felforgató tőkeerő. Nemcsak vidéken. A történtek ellenére a korszak városaiban nincsenek számottevő változások. Az igényekre jellemző, hogy több nemzedék lakását akarják felépíteni, biztosak tulajdonjogaik tartós megmaradásában, másrészt fogy a gyorsabban romló építőanyag, kevesebb a fa. Végeredményben a Közép-Európában szokásos épületek kielégítették továbbra is az igényeket, persze, ha lehetett, többen építettek ekkor már szilárd (kő- vagy tégla-) falú házat maguknak. A középkori városokban és a vidéki kastélyokban kialakítottak egy-egy szobát is, az ebédlőt, ahol kályhaszemekből épített berendezéssel fűtöttek. A szobát ebédlőnek használták, ritka társas együttléteik keretének szánták. Kéményük azonban még mindig nem volt. A szoba levegőjét mégsem szennyezték füsttel. A kályhát a szoba melletti helyiségből (többnyire a konyhából vagy egy folyosóról, a közfalat áttörve) fűtötték, és a füst is ezen az úton távozott. A falusi házak komfortján tulajdonképpen alig sikerült valami keveset változtatniuk. Otthonuk mégis lakályosabb lett. Javult a higiéné. A lakóházat elválasztották, külön épületként emelték az állat óljától. Arra törekedtek, hogy legyen egy lakásuk, és azt elkülönítsék a gazdasági melléképítményektől. A 15. századi Bécsi-medence, Morva- és Cseh-medence, a magyar Alföld tehetős gazdáinak lakóházait már így építették.
