Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

egyáltalában hajlandó elismerni, hogy az Európa-kép csak akkor lesz teljes, ha értekezésében nemcsak a központban lezajlott, tehát látványos eseményekről ír, hanem beszámolót készít a kontinens történetében mellékesnek bizonyult tényekről is. Kevesen vannak, akik tisztázták volna magukban, hogy a marginalitás ismerete nélkül aligha tudnak az európai történelmet fő vonalaiban ábrázoló tanulmánnyal előállni. Éppen ezért (jobb megoldás híján) beérik azzal, hogy a centrum-periféria dichotómia érzékeltetése helyett általánosságokat, sőt közhelyeket deklarálnak. Talán senki sem törekszik - a nélkülözhetetlen előmunkálatok hiányában - konkrét elemzésre. Persze itt a centrummal kapcsolatos probléma végül is az, hogy mióta van centrum és hol található? További kérdés, hogy vajon változik-e helye? Az antikvitásban történetesen Dél-Európában volt, hiszen itt bontakozott ki a civilizáció. Nyugat-Európa ekkor még a görögség, majd a rómaiak számára a kontinens hátsó udvara volt, ha ugyan egyáltalában elgondolhatták, önálló kontinens-e Európa? Persze ez egyáltalában nem változtatott azon a helyzeten, az európai civilizáció képviselői azt hitték magukról, hogy ők állnak a központban. A római közigazgatás mindennapi gyakorlatában például közönséges tény lett, hogy a birodalmat provinciák sora alkotja, meghódított tartományok veszik körül a centrumot. Nemsokára azonban megváltozott az értékrend. Mikor a mediterrán övezetben összeomlott az antik gazdaság, Európa instabillá vált: a civilizáció centruma lassanként eltolódott az Alpoktól északra. De a változás eredményeként egyelőre még aligha gondolta bárki is, hogy Britanniában vagy Galliában van a világ közepe. (Ennek később jött el az ideje.) A szigetországban vagy a kelták földjén lakók sorsáról alig lehetett megtudni bármit is. A legegyszerűbb megoldás az volt, ha a történetíró egy „sötét korszak" eseményeiként értelmezte mindazt, amikor semmit vagy legalábbis szinte semmit sem tudott, hiszen a valamikori történet még a civilizációs központokban sem zajlott a világtörténelem színpadának előterében, annyit lehetett megtudni róla, mint valamelyik félreeső provincia eseményeiről. A provinciák lakói közben megszabadultak a kelta törzsek mozgását akadályozó béklyóktól, regionálisan új irányt választottak maguknak, és csak a tömbjük perifériáján lakók (a bretonoktól a skótokig) őrizték meg az ősi hagyományt. A mindennapi történelem hősei mindannyian isten háta mögöttinek mondható környezetben éltek, ugyanúgy, mint őseik nemrég, a római impérium évszázadai során. Mégis - alig észrevehetően - egy új pályaszakasz kezdődött az európai történelemben, minden nyomorúság és barbárság ellenére új korszakot nyitottak, aligha vonzó életkörülményeket teremtettek, mindössze erre futotta erőikből. Utólag azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a római birodalom összeomlása után ez a korszak volt az európai történelem csúcsteljesítménye, ide jutott el az európai népesség, amikor is továbblépett, megnyitva továbbhaladásának új történelmi pályaszakaszát. Keveset tudunk a római idők utáni sötét középkorról. Bár az egykori gyarmatosítók emlékei arra vallanak, hogy a provinciák urainak életvitele nem romlott tovább, de a részletekről alig tudunk meg valamit, mert nem maradtak fenn az akkori élet bizonyítékai. Annyi mindenesetre valószínű, hogy a volt római provinciákban a hanyatlás jeleit idővel (szinte észrevétlenül) kicserélték a prosperitás mutatóival, miközben sok érték elpusztult ugyan, de sok mindent (ami a mindennapi élet magasabb színvonalon tartásához szükséges) megőriztek a múltból. Néhány emberöltő múltán a kiváltságosok nem a birodalom hatalmi szervezete, hanem a maguk és kollégáik erejéből tartották fenn magukat, basáskodtak kortársaikon. Az emlékek tehát nem mind mentek veszendőbe, sőt sok helyütt hasznosították az antik örökséget. Az arabok történetesen az Ibériai-félszigeten felvirágoztatták a gazdaságot, az utódok sok helyütt igyekeztek megint működtetni szá-