Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

mos intézményt a római birodalom hagyatékából. A munkakultúra, a jogrend terén történetesen sikeresek voltak próbálkozásaik. A Rajna és a Szajna között átrendeződött a gazdaság és a társadalom szerkezete, az új rendszer (minden fogyatékossága ellenére) életképesnek bizonyult. Az elmaradott, kicsinyes közeg, a kontinens - a civilizációtól távol eső - sarka, Északnyugat-Európa nagy sokára változott meg, de mégis más lett, idővel megújult az itt élők sorsa az I. évezred utolsó negyedében. Az ehhez szükséges energiákat részint helyi, részint dél-európai közegek szolgáltatták. A régi és az új előkelőségek még mindig igényelték a luxusárukat, melyeket a kereskedelem nagy távolságokból közvetített hozzájuk. Ez az áruforgalom azonban egyelőre még esetleges volt és csak egy vékony réteget hozott mozgásba. Bár a városnak kialakult valamelyes ellátó funkciója, de a korai középkorban a város mégsem volt igazi piac. A római időkben sem volt az. Például a gyarmati rendszer fenntartásához szükséges hadsereg légiói önellátók voltak, maguk is gazdálkodtak. Minthogy távoli gyarmatokról származtak az itt szolgáló katonák (pl. Aquincumban sok volt a szír), a szülőhazájukban megszerzett, a gazdálkodással kapcsolatos és magukkal hozott elemi ismereteket nem tudták sikeresen alkalmazni, mert más ökológiai feltételek között éltek. A munkakultúra forrásai a kelták és germánok lakta vidéken buzogtak, illetve a dél-európai városokban fakadtak fel. A barbárok gazdálkodása jószerével a helyi biotóphoz való alkalmazkodóképességüket tette próbára, de másfelől - az ipar ágazataiban - a mediterrán technikák alkalmazásából állott. A legtöbb eljárást a Mediterráneum városaiban kísérletezték ki, a kora középkori kézműiparban tehát már érvényesült a centrum és a periféria kölcsönhatása. A szociális csatorna medre biztosította a munkakultúra és a tőke áramlását. Az egykori provinciákba ugyanis a római időkben a dél-európai városokból sok iparos települt át, mert a konkurencia itt nem veszélyeztette megélhetésüket. Vonzó lehetett számukra, hogy a velük szemben támasztott követelmények sem voltak olyan szigorúak, mint a centrumban. Ugyanakkor magasabb színvonalú volt szakműveltségük, mint barbár kollégáiknak. A két csoport ismeretei végül is elegyedtek. Valamelyest kiegyenlítődött a bennszülött és a bevándorolt iparosok tudása, miáltal az ipar színvonala megemelkedett a helyi hagyományokhoz mérten. (A dél-európai városokban elért eredményekhez képest pedig alábbszállt.) Utódaik tehát sok mindent megőrizhettek a régiek szaktudásából, jóllehet nem kellett világraszólót alkotniuk. Egyébként is csupán azt várták el tőlük, hogy szolgálják ki a helyi igényeket. A mesteremberek többsége majorokban telepedett le, mert itt már eleve védettebbek voltak. A már omladozó városokban sokan ellehetetlenültek volna, riasztó hírek keringtek mindenfelé, a mesteremberek féltették megélhetésüket, sőt fizikai létüket, ezért számukra egy barbár földesúr gazdasága és szegényes udvartartása hovatovább mentsvárnak tűnt. A gazdaságnak életet adó véráram tehát lelassult, sőt olykor megállni látszott. A kora középkori földesúri gazdaságok - az omladozó római gazdaság tektonikus mozgásának kártételeitől védekezve - csaknem teljesen önellátásra rendezkedtek be. Teljesítményeiket elsősorban a piac hiánya határozta meg. Éppen ezért minden tekintetben hanyatlott a szakszerűség és a hozzáértés színvonala. Aztán tovább romlott a helyzet. Az I. évezred dereka táján már az udvarházak többsége is elnéptelenedett. A munkakultúra színvonala tehát visszaesett városonvidéken egyaránt. A történtek ellenére a majorokban élők mégis több élelmiszerhez és iparcikkhez jutottak, mint egykori őseik a kelta vagy germán időkben, mert valamivel hatékonyabban dolgoztak, mint elődeik. Valószínűleg ugyanígy jártak a parasztok is. A kelták és a germánok piszkos tanyáinak lakói az I. évezred második felében jóval racionálisabban gazdálkodtak, mint a régiek egykor.