Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

mindenhol az Alpoktól északra húzódó útvonalak mentén, sőt még az Északi-tenger kikötővárosaiban is, következésképp megvetették lábukat, ahol csak lehetett, és folytonosan terjeszkedtek a kontinensen. Nemcsak árut szállítottak és javították a pénzforgalmat, mert divatot, kultúrát vittek magukkal, mintegy évezred múltán, ugyanazt tették, mint elődeik a római időkben. A középkori városodás övezetei azonban jelentős mértékben eltértek az ókoriaktól. A középkori forgalom szinte az Északi-tengerre tolta Európa - kalmároktól népes - áruforgalmát. A szárazföldi úthálózat használóit inkább a keréknyomok figyelmeztették az útirányra, mintsem a közlekedés később kifejlesztett infrastruktúrája. Sok kétkerekű taligát használtak még mindig, de terjedt a négykerekű szekér is. Már a rómaiak idejében rájöttek a kocsiszekrény függesztésének technikai megoldásaira, melyeket a középkorban kicseréltek a lőcsök alkalmazására. Ennek érdekében fel kellett vasalkatrészre cserélniük a fatengelyt és a jármű alkatrészeinek tartószilárdságát is különféle módon megoldott vasalásokkal erősítették meg. A vasas szekér eleinte inkább utazókocsi volt, személyszállításra használták, a középkor végének megsokszorozódó társadalmi érintkezését könnyítve meg. Minthogy a távolsági áruszállítás is fellendült, a társzekereket előállító bognárok és kovácsok sok olyan újítást alkalmaztak készítményeiken, amelyek nemrégen még azoknak a kényelmét szolgálták, akik igénybe vették az utazó kocsikat. A Hanza és Levante áruforgalmának útvonalai átkarolták Keletközép-Európát és (noha nem ez volt a kereskedők célterülete) biztosították külkereskedelmének folytonosságát. Tekintve azonban, hogy az ütközőzónában alig van tengeri kikötő, a forgalom lanyha volt. A középkori kereskedelem két karja között a folyókon lebonyolított forgalom és a szárazföldi útvonalak erezete mégis átrajzolta a térképet. Csakhogy a gazdaság gyarapodása egyáltalában nem volt töretlen. Válságok akadályozták a teljesítmény növekedését. A legtöbb baj a mezőgazdaság teljesítőképességével, nemkülönben az ott foglalkoztatott parasztok munkaerejével és szociális helyzetükkel volt kapcsolatos. Európában mindenütt feszültségek terhelték meg az emberek sorsát. Nyugat- és Közép-Európában a 13. század óta érezhetővé vált, hogy a munkaerő aligha elégítheti ki a gazdaságot. Az emberek nem találták meg számításaikat. Nem éltek egyik napról a másikra, távlatossá változtatták gondolkodásukat, tervezgették jövőjüket. A parasztok - engedve más földesurak csábításának - elhagyták falujukat, a boldogulásukat önkényesen keresők az ismeretlenségbe távoztak. Ritkán csalódtak. Legalábbis az első években. Az új földesúr kedvezőbb feltételek között foglalkoztatta őket, több földet bocsátott rendelkezésükre, viszont beérte kevesebb ellenszolgáltatással. Egész falvak néptelenedtek el Nyugat- és Közép-Európában. Talán nem következett be tragikus „falupusztulás", ahogyan szokás magyarázni a történteket, de az bizonyos, hogy a jobbágynép mobilizálódott. Voltak olyan körzetek, ahol a népesség egyharmada távozott, majd idővel kicserélődött, mert az elhagyott porták közül kevés maradt végleg üresen, új lakók költöztek be, a föld öröklésével kapcsolatos szokások kikényszerítették az újabb nemzedékek - megalkuvások árán végbemenő - költözéseit. Mindenki alkupozícióba jutott. Elemi nehézségekkel is meg kellett birkózniuk. Az epidémiák és a gazdaság funkcionális zavarai akadályozták a népesség anyagi-szellemi gyarapodását és kitörölhetetlen nyomot hagytak maguk után, a prekapitalista társadalmakban a bajok fő-fő oka mégis az emberektől függetlenül keletkezett létfeltételekben húzódott meg. További probléma, hogy életmódjuk kialakítását meghatározó adottságaikat - helyzetfelismerésüktől függően több-kevesebb sikerrel - módosíthatták őseink. Egészében véve, ha megvonják a történtek mérlegét, azt szokás hangoztatni, hogy a természet átalakítása jóvátehetetlen