Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

valószínűleg még többen voltak olyanok is, akik meg akarták találni lelkük békéjét, meglelni azt az eszközt, amivel megerősíthetik a szellemi világ egységébe vetett hitüket. A hit és a tudás ambivalenciája áthatotta a középkori ember gondolkodását. Még a királyokét is. Céljukat elérendő az uralkodók évszázadok óta egyetemeket alapítottak. Dél-, Nyugat- és Közép-Európa után Keletközép-Európa lett az egyetemalapítás divatos terepe a középkor második felében. Prága (1348) és Bécs (1365) példája követendőnek tünt másutt is. Krakkó (1364), Pécs (1367), Buda (1389), Lipcse (1409), Rostock (1419) városában egymás után nyitottak újabb egyetemeket. A tanintézet tulajdonképpen egy átlagos méretű épület, egy csarnok, ahol katedrát állítottak fel és a hallgatók padokban ülve okulhattak, már amikor látogatták az előadásokat. Az egyetemi oktatók nem nélkülözhették a könyvtárat sem, kézzel írt fóliánsokról lévén szó, a hallgatók egyelőre még igen. A kezdetleges körülmények ellenére a tanárok és a diákok cirkulációja mégis korszakalkotó intézménnyé avatja a tanintézetet, mert az egyetem új és a legbővebben buzgó erőforrás a korszak szellemi életében. A tanulni vágyók és a tanítók mozgása az egyes intézmények között arról árulkodik, hogy a helyi érdekeket érvényesítő középkori társadalom végül is átjárható közeg lett. Bár a korszakban alapított katedrák a kontinens egyetemi életének perifériáján létesültek, mégis megfeleltek a velük szemben támasztott követelményeknek. Ezeken az egyetemeken is voltak - a nemzetközi szokásokkal megegyezően - kötelezően tanítandó és a tanintézetet látogatók által választható tantárgyak. Persze sem a tudományokban, sem az oktatókban nem volt valami nagy a választék. De mint minden tanodára, erre is ránehezedett a tanfegyelem az oktatók, sőt még a diákok révén is. A szellemi életben teljesen új helyzet állt elő. A kortársaknak be kellett látniuk, hogy a tudomány szellemét nem lehetett örökre bezárni a kolostorok falai közé, mindenféle ismeret eljutott a nagyobb városokba. Megfertőzte a szellemi életet. Az egyetem városi intézmény volt, bár nem polgári, a modern világ urbanizációjának teljesítményei még távol álltak tőle. A tanárok zöme még mindig a papok soraiból került ki. Minden tanításuk alapja a teológia volt, de az oktatók valamennyien kiegészítették eggyel s mással a misztikumot. A szellemi táplálékok sorába akarva-akaratlan - becsempészték a reáliákat, miáltal Keletközép-Európában is elkezdődött, sőt visszafordíthatatlanul előrehaladt a középkori tudomány elvilágiasodása. Bonyolultabbá váltak a logikai konstrukciók, bizonyíthatónak értékelték a tudományos tételeket. Jóllehet a hit hadállásaiból sok maradt még meg, de a képtelenségek árkaiból sokat be is temettek. A világról alkotott kép és az ismeretszerzés technikája több ágra szakadt. Társadalmi közegek szavatolták, hogy melyikük hozama volt energiában gazdagabb. Az egyház képviselője - ragaszkodva küldetéséhez - az égiekkel ápolta kapcsolatait, az isten házát építő mérnök viszont a statika terén szerzett tapasztalatait igyekezett gyarapítani, továbbá ismereteit más munkafeladatainak megoldásakor is megkísérelte alkalmazni. Ezáltal azonban mindannyiuknak sikerült valamelyest lefaragni az analfabetizmus iránytalan vakságának, főleg pedig a tévedések nagy ismereti tömbjéből. A kezdeményezők nem számíthattak gyors sikerekre. Kortársaik zömét, a parasztokat (akik a társadalom majd 9/10 részét tették ki) egyelőre még semmi sem tolta tovább a folklórműveltség tartományából. A piramis csúcsát alkotók mégis elegendő erővel rendelkeztek ahhoz, hogy bízzanak magukban és főleg abban, hogy megváltoztathatják a világot. A telepítésektől és a mongol inváziótól - a gazdaság divatot teremtő áramlatain át egészen a szellemi élet mindmegannyi megnyilvánulásáig minden jel egy új korszak bizonyítékaként tünt fel. Bár az egykori információk meglehetősen hiányosak, annyi mégis megállapítható, hogy új értelmet kapott a magántörténelem. Kilépett elszigeteltsé-