Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

kép jócskán megváltozott, a tanítómestereik által szerkesztett látványból kaleidoszkóp lett. A kutatók közül sokan szükségét érzik annak, hogy adataikat újrarendezzék, ha mást akarnak látni a múltba nézve, más megoldást kell kitalálniuk, a szakma gondolatanyaga konceptuális átszervezésre szorul. Erre többnyire akkor jönnek rá, ha egy-egy országban megváltozik a politikai kurzus. A III. Birodalom összeomlása a közép-európai történetírókat eltolta nyugati kollégáik oldalára. A Kelet még tartotta magát. A vulgármarxizmus pozíciói azonban minden európai országban (így Magyarországon is!) meggyengültek, összeomlottak a létező szocializmus egykori (tudományosnak mondott) katedrái, a történetírók zöme - a jelek szerint - átértékelte vagy igyekszik átértékelni mondanivalóját. Napjainkban egyszerűen nem is illik beszélni az „alap és a felépítmény dialektikájáról". Ugyanakkor sokan úgy gondolják, hogy korunkban a politikai cselszövés és erőszak eljutott csúcsára, s uralgó pozícióját elfoglalva meghatározza a jövőbeli történéseket. Ez azonban korántsem biztos. Ugyanis megfeledkeznek arról, hogy a múlt nagy - pozitívnak ítélt - korszakaiban szintén sok olyan esemény töltötte ki a közéletet, amelyet az utókor joggal kárhoztat, ha elsősorban morálisan akarja értékelni a történteket. Amorális tényezők is motiválták a teljesítményeket. Az elit soraiban mindennapos volt a vérfertőzés, a gyilkosság, hozzátartozott a hatalmi technikákhoz, az országlás mindennapjainak élményei gyakorta lehangolhatták a kortársakat, ennek ellenére kevesen idegenkedtek a devianciától. Elég az antik görögségre, a rómaiakra vagy az itáliai renaissance városainak uralmi rendszereire és a közgondolkodásra utalnom. Ha felületesen ítélem meg a történteket, elég azt mondanom, hogy a politikacsinálók működése mindig színes volt vagy legalábbis fordulatokban gazdag. A királyi famíliák által képviselt aulikus kurzusok nem voltak különbek alattvalóik szerveződéseinél. A „hosszú tizenhetedik század" francia királyságát a nagy kontrasztokat érzékeltetve, a fényeket és árnyakat ábrázolva lehet lefesteni. A legtöbb történelemkönyvben azonban csak az egyikről lehet olvasni. A probléma voltaképpen az, hogy ezekben a képződményekben a felszín mozgása milyen kapcsolatban áll a kisemberek sorsán változtató erőfeszítésekkel, mi a kölcsönviszony a mélytengeri hullámzás és a felszín tajtéka között? További probléma, hogy ezt az összefüggést felismerik-e a történetírók, s ha igen, azért teszik meg, mert valamilyen mértékben átláttak már a kortársi írástudók közül néhányan a velük kapcsolatos eseményeken? így van-e vagy másként? Sok a vita, ha a múltat értékelik. Nincs közmegegyezés a történetírók között. A céhbeliek nem jutottak közös nevezőre már a tekintetben sem, hogy a történelemben mit tekintsenek a legfőbb meghatározó tényezőnek és mit tegyenek annak érdekében, hogy érvényesítsék felfogásukat? Azt egészen bizonyosan mindannyian sejtik, hogy a kisemberek mindennapi történelme más ütemben zajlik, mint a politikai felszínen nyüzsgő kortársaik élete. Ennek ellenére mégis konszenzusra jutnak a történetírók, ha arról értekeznek, hogy a történelem egyes ágazatainak mások az indítékai, más a motivációja a politikának vagy a gazdaságnak és mások az általuk képviselt korszakhatárok. Más pályát ír le, ha fejlődik a kereskedelem, az ipar, mint a népesedés vagy a hadügy és ismét öntörvényei szerint alakul a diplomácia teljesítménye. Mindamellett valószínűleg senki sem rejti véka alá, hogy meggyőződése szerint a történelem igazi problémája mégis a kisemberek erőfeszítéseivel kapcsolatos, nevezetesen milyen viszonyban áll a mindennapok történetét élőkkel az elit (és különösen a politikai elit) érdekérvényesítése? Ujabban tehát más követelményeknek kell a történetíróknak eleget tenni, mint régebben. Sokan szorgalmazzák a mindennapi élet bemutatását. Megváltoztatták vélemé-