Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

nyüket, érzékelvén a szociológia terjeszkedését. A néprajz, a társadalomlélektan és egy sor más tudomány is kisejlik a történetírók sorai közül. Sokat változtak a „tudomány" és a „segédtudomány", a mellé-, alá- és fölérendelés viszonylatai. De hát, vajon nem minden (vagy majdnem minden) történelem? A historikus hagyományos felfogás tehát a politikatörténeti írásokban előadott értekezések túlnyomó többségében korántsem tapasztalható, hogy a történészek értelmezni vagy akár csak érteni óhajtanák a mindenkori közéleten kívül lezajlott eseményeket. A „magántörténelem" jókora távolságban áll érdeklődésüktől. Nem is nagyon foglalkoztatja őket a múltnak ez a szelete. Értekezéseikben sem tematikailag, sem az elmélet síkján nem érzékelhető, hogy a múlt különféle eseménysorainak kölcsönviszonyát, s ezáltal a történelem egészét rekonstruálni törekednének, azaz megpróbálnák, miként tudják (vagy egyáltalában képesek-e) szakmájukat a fogalmi teljesség igényével művelni. Ráadásul a politikatörténeti feldolgozások mellett más írásokban is érzékelhető, hogy a történetírók két - egymástól különböző - felfogást követve írják müveiket. Az egyik csoport tagjai azt gondolják az európai történelemről, hogy nyugodtan beszélhetnek a kontinens egészéről, még akkor is, ha csupán a nyugati felének tényeire alapozzák általánosításaikat. Akik viszont a másik megoldást választják, nem akarnak a kontinentális távlatokba elkalandozni, mindössze valamelyik nemzet által határolt eseménysorok felderítésére összpontosítják figyelmüket, ezt a nemzetközpontú múltismertetést nevezik történetírásnak. A világtörténelem persze jelen van mind a két esetben. A történész is újságolvasó, legalább kedvenc napilapjában tájékozódhat, megtudhatja, hol él? Arról értesül például Párizsban, hogy a francia történelem legrégibb figurája a cromagnoni ember, szerepelnek továbbá csaknem valamennyi - a „francia történelemről" előadott - históriában még kelták, rómaiak, frankok, provanszálok, normannok, burgundok és kanadaiak stb. Mintha nem lett volna százéves háború, a gyarmatosítás, a forradalmak sorozata stb., amelyben újrarendeződtek az emberek érdekviszonyai. Hiszen a nagy nemzetek történetében mindent vagy majdnem mindent meg lehet találni, a nagy nemzetek históriája világtörténelmi sűrítmény, és úgy is illik ábrázolni mindent, ami a világban nevezetes: egy helyütt. Arra a kérdésre azonban már nem igen találunk választ, hogy vajon mióta franciák valamennyien? Még azt sem igen látszanak tudni, hogy valamennyien mióta beszélnek franciául? A történetírók többsége azonban ezzel a ténnyel nem sokat foglalkozik, magabiztosan fogalmazza meg történelemről vallott eszmefuttatásait. Alighanem mindannyian meg vannak győződve (legalábbis a nagy nemzetek történetírói) arról, hogy hőseik alkották meg a világtörténetet. Más példák is erről tanúskodnak. Az Egyesült Királyságban Őfelsége alattvalóiról történetesen elmondható, hogy ámbár a birodalom első számú állampolgárai angolok, skótok, walesiek és közülük többen sokáig megtartották kelta eredetű nyelvüket is, vannak másodosztályú alattvalók is, azok, akiket gyarmatosítottak a szigetországbeliek. Mindamellett valamennyien egyetlen hatalmas ország, „a brit birodalom" lakóiként lettek az angol király alattvalói. Különös jogállásukat az angolok, írek, skótok, walesiek annak köszönhetik, hogy őseik meghódították a világ javarészét, más nemzeteket egyszerűen leigáztak a 18-19. században. Az „Egyesült Királyság" anyaországának lakói különféle etnikai gyökerű emberek voltak, akik angol állampolgárokként lettek a világ urai, jóllehet közöttük is érvényesítettek egy értékrendet. Őfelsége alattvalói egyetlen nemzet tagjaiként léptek elő és mindannyian egy - kizsákmányoló - hatalom képviselői voltak. A történtek ellenére mégsem alkotnak egységes etnikai közeget, nem alakult ki közös etnikai tudatuk, noha országukban és annak történelmi határain kívül is érvénye-