Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

kük nem akart? Hitt egy transzcendentális világban, úgy vélte, hogy istenhívőként eleget tesz a társadalom morális követelményeinek, miközben ahol csak alkalma adódott, fosztogatott. Többségük meg is szedte magát. A hierarchia alacsonyabb vagy magasabb fokain állók nem holmi tyúktolvajok voltak. A rablás azonban nekik is foglalkozási ártalmuk volt. A kóbor lovagokból összeverődött csapatok a legszívesebben kereskedőkaravánok prédájára vártak. A középkori arisztokraták jóformán kizárólag hadfiakat tisztelhettek őseik között, ám ettől függetlenül mindannyian a rablók, a kalózok kegyetlen és alantas mesterségét űzték. A rablás azonban csak kiegészítő jövedelemforrásuk volt - legalábbis hajdani őseikhez mérten. Ők egyszersmind földbirtokosok voltak. A kalandor hadfiak utódai két lábon álltak. A föld birtoklása biztosította számukra a betevő falatot és a társadalomban a rangot, de ahhoz, hogy pompázzanak, rabolniuk is kellett. A ragadozókat ugyan fékezte a gazdaság teljesítménye, megélhetésüket bőségesen és kockázatmentesen sehol sem fedezték zsákmánynak tekintett embertársaik. Mindazonáltal, hogy fennmaradjanak a tülekedésben, két jövedelemforrást kellett kimeríteniük. Földbirtokosok és útonállók voltak. Kettős életet éltek. Minél jobban megerősítették az urak társadalmi pozícióikat, ingatag emelvényükből, a védett magaslatból megszemlélhették szűkös és már-már nyomorúságossá vált környezetüket, sót néha talán rádöbbentek arra is, hogy a természetüktől egyre kevésbé idegenné vált hadakozásaik miatt jutottak zsákutcába, életútjuk most már nem vezethet tovább. De addig is a toronyból áttekinthették a terepet és jól észlelték leendő zsákmányukat csakúgy, mint támadóikat. Ennek reményében valamennyi nemes úr egy lakótoronyban rendezkedett be, magán kívül itt kellett elhelyeznie famíliáját, kiszolgáló személyzetét és őrző-védő kíséretét is. A legtöbb toronyban olykor akár kéttucatnyi ember szorongott egymás hegyén-hátán. Az együttlakókat etetni-itatni is kellett. Elkerülhetetlen volt, hogy gondoskodjanak továbbá lovaikról, itt tárolták hadfelszerelésüket és más ingóságaikat. Bármennyire is mai fogalmaink szerint - szegényesen éltek, szűkösködtek és alig volt ingóvagyonuk, minden talpalatnyi helyet elfoglaltak, zsúfoltságban laktak. Mindezek ellenére a lakótorony volt a lakóház-építészet csúcsteljesítménye a kora középkori architektúra történetében kontinensünkön. Sőt, ami fennállásának prehistorikus előzményeit illeti, talán a leghosszabb korszakon át nem is volt alacsonyabb rendű építészeti alkotásuk mindazoknak, akik a barbár törzsi világból átléptek a városalapító rablók antik, illetve a hűbériség függelmét szabályozó középkori intézményekbe. Persze ez inkább feltevés, mintsem hogy az interdiszciplináris kutatás tapasztalatai nyomán levonható kiérlelt következtetés volna. Az Elbától keletre elbizonytalanodik a történész, a régész, a néprajzos, ha le akarja írni a törzsökös arisztokrácia magánéletének legrégibb emlékeit. Ritka alkalom, ha egyegy torony maradványára bukkannak az ásató régészek. Az ok talán a mulandó építőanyagban van. Ritkán használtak követ és nem égettek téglát. Minden elenyészett az egykori erősségből. Fagerendák, paticstöredékek váltak a földdel egyenlővé valamely dombtetőn, olykor távol a kisemberek lakta településektől. Be kell érnünk tehát azzal, ami a véletlen okán megmaradt, azzal a kevéske tárgyi emlékkel kell foglalatoskodnunk, amely egy hajdanvolt arisztokrácia magányának bizonyítéka lett. Tudomásul kell vennünk, hogy minden régészeti lelet az egykor volt - egészében és részleteiben ugyancsak szegényes - életkörülményekről árulkodik. A prekapitalista társadalmakban a gazdasági környezet nem ösztönözte az urakat beruházni jövedelmüket. Felélték mindazt, amit csak magukénak tudtak. Eszem-iszom, vendéglátás ekkortájt azok a meg-megújuló alkalmak, amikor a törzsökös arisztokrácia ápolhatta, megerősíthette összeköttetéseit, újraköthette