Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

Mióta van kontinensünkön ütközőzóna? És vajon az volt-e Keletközép-Európa? Hogyan lett azzá? Az maradt-e? Mi ütközött - mivel? Kontinensünk ezen részét, Keletközép-Európát két oldalról a 19. században harapófogóba szorította két nagyhatalom. A török szultán napja leáldozóban volt és a Habsburg császáré sem ragyogott fényesen. Itt volt azonban egyfelől az elmaradott Oroszország, ez az általa meghódított „ázsiai" téréinek meghosszabbításán terpeszkedő birodalom, másfelöl a Nyugat-Európához felzárkózni akaró, közben kelet felé terjeszkedő Németország, az akkortájt már politikusai által deklaráltan II. Birodalom. Az ütközőzóna szomszédsága tehát átszerveződött. Ebben a harapófogóban másként zajlottak az események. Noha a keletközép-európai országok hatalmi, politikai berendezkedései a középkor múltán sok változáson mentek át, de mindenkori szerepváltozásuk kudarcra volt ítélve, nem rendelkeztek kellő súllyal a kifejthetni remélt hatalmi hatékonyságukhoz. Gyakorta szenvedtek például háborús vereséget. Napjainkban úgy tűnik, hogy a litvánok, a lengyelek és a magyarok fekete krónikáját a 19. században írták. Vagy talán ez is csupán egy újabb fejezete volt a történetnek, amely régebben kezdődött el és évszázadok óta tartott? Mindenesetre a legyőzöttek sorsa Európának ezen részén is a maradiság lett. Bár a németek és a törökök által képviselt hatalmi rendszerek megváltoztak, de a közöttük helyet foglaló országok működését továbbra is szomszédságuk határozta meg. A szomszédság azonban itt nem a gyarmati hódításokra támaszkodó nyugati országokból állt. Az érdekeiket gyengén érvényesítő hatalmak szegénységről árulkodtak, az ütközőzónában szegény volt valamennyi ország és szegény volt mindenütt a nép. KeletközépEurópa évszázados múltú - ám erőtlen - államszervezetek konglomerátuma maradt. Keletközép-Európát évszázadok óta közepes nagyságú államok birtokolták, egyikük sem volt sohasem a világ sorsát alakítani képes nagyhatalom. A Nyugat gazdagsága, melyet a világ kirablása révén teremtettek meg, átmenetileg a világ (benne szomszédjaik) befolyásolására, sőt irányításuk aspirációinak felkeltésére késztette őket. További kérdés, hogy egyáltalában mennyiben őrizte meg az ütközőzóna (ha egyáltalában az?) a maradiság jellegzetességeit? És mihez képest, a Nyugathoz vagy önnön lehetőségeikhez képest volt itt a kisemberek életvitele elmaradott? Milyen értékek mentén tagozódik és tagozódott Európa? Mely csoportok, rétegek, osztályok alakították életkörülményeiket korszerűnek mondott érdekeik szerint, és melyek ragaszkodtak az anakronizmusokhoz? Mikor és kik döntenek arról, hogy milyen szerepet játszott létezésükben a korszerűség, illetve az anakronizmus? Mikor és hogyan fordul a világban az egyes kontinenseken lakók sorsa, egyáltalában egyetlen kontinensen belül élők közül kik mozdulnak el szomszédjaiktól immár távolságot tartani akarván? Mi a titka a sikernek, és miért szenvednek mások kudarcot? Akarják-e, hogy sikeres legyen sorsuk, de nem teljesül óhajuk, vagy csak megélik azt, ami megtörténik? Tudatos-e történelmük? Vagy talán - a világtörténelemről szólva - mindenekelőtt azt a kérdést kell feltenni, hogy vajon beszélhetünk-e sajátosan „európai" történelemről? Sokféle véleményt olvashatunk. Persze, hogy van „európai" történelem - mondják sokan. Megnyugtató egyetértés tapasztalható e tárgyban a történetírók között. A többi kérdést illetően már motiváltabbak kollégáink. A hovatovább könyvtárnyira gyarapodott szakirodalomban a tények osztályozásának kétféle gyakorlata alakult ki. Mindkettő a prekapitalista társadalmak szerveződésének magyarázatára irányuló kísérlet. Az események ismertetése azonban nem azonos a „hosszú tartamok", a „struktúrák" jellemzésével. Idegen attól a felfogástól, amely áthatja a mindennapi történelem kutatóit. Alighanem számolni kell azzal, hogy a történetírók megkülönböztetett érdeklődésükkel továbbra is kitüntetik a politika divatjait, ám sokan felismerték: a múltról alkotott