Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

vannak többségben. A soros telekkiosztású gazdaságokból álló falvakat talán a Karolingkor után építettek először Északnyugat-Európában, a típus jellegzetes övezete mégis mindmáig Keletközép-Európa maradt. A Keleti-tengertől a magyar Alföldig és Ukrajna nyugati övezetéig mindenütt felfedezhetők a parasztok telepítésének és a földesúr által koordinált gazdálkodásuk nyomai. Egyre kevesebb volt az olyan parasztközösség, amely egyetemlegesen adózott földesurának, dolgozott annak majorjában. A rendszert azonban nem szervezték át Oroszországban, itt nem tagozódott családi gazdaságok szerint és a szolgáltatásokat sem követelték meg családonként, hanem egyetemlegesen - egy-egy település lakóinak közösségétől (obscsina). Keletközép-Európában viszont a jobbágyság megtette első lépéseit. A keletközép-európai övezetben csak a 13. század óta építették a soros telekrendü jobbágyfalvakat. A szórvány és a rendezetlen halmaz Kelet-Európában és DélkeletEurópában továbbra is hozzátartozott a vidék látványához. A falukép (amennyire egyáltalában kikövetkeztethető) egy új korszak eseményeit és társadalmi kapcsolatait tükrözi. A szomszédság és az egyenjogúság más értelmet nyert, mint volt a tanyacsoportok paraszti közösségeiben. Törvényileg szabályozták az együttélést. Az erdei irtások erdőtelkes falvainak egymás mellett sorakozó udvarai és mögöttük a szántóföldek, a lecsapolandó mocsarak láptelkes falvainak portái a kultúrtáj középkori építkezésének, a törvények a megváltozott szokásjog kodifikálásának bizonyítékai. Vannak még a Keletitengertől délre elterülő vidéken olyan irtásfalvak is, amelyeknek telkeit egy nagyobb (négyzet vagy kör alakú) tér mentén jelölték ki, s mértani szabályokra emlékeztető alakzataikkal úgyszintén teljesen megváltoztatták a vidék arculatát. Idővel azonban azt tapasztalták, hogy kevés megélhetésükhöz a termőföld. A falusiak kinőtték őseik életének egykori kereteit. Ki kellett terjeszteniük élelmiszerbázisukat. Ujabb dülőnyi erdőt irtottak. Az erdőtől elfoglalt szántóföldet parcellázták, majd néhány emberöltő után az egész müveletet megismételték. Több évszázadon át terjeszkedtek és minden egyes alkalommal - heves szóváltások közepette - újrarendezték a müvelésmódot csakúgy, mint a birtokviszonyokat. Némelyik falu határában néhány emberöltő múltán több dülőnyi föld terült el, ahol dűlőnként más növényeket termesztettek, jóllehet a községben csak őszi, tavaszi vetésüek voltak és a vetésforgó harmadik dűlőjét vetetlenül pihentették. Amikor ez a folyamat elkezdődött, mindenki ügyelt arra, hogy a szomszédja ne jusson előnyösebb helyzetbe. Ha egy újabb dűlőt mértek ki, minden egyes parcellának egyforma nagyságúnak kellett lenni stb. Akkoriban még az egyes parcellák között földesúri birtoktestet is kihasítottak, de nem részesítették előnyben, az úri birtok sem lehetett nagyobb, mint a paraszti. Azáltal, hogy az osztozkodást ciklikusan ismételték, bevezették a szántóföldi földközösség intézményét: a közösen irtott és többnyire művelt parcellákat néhány év múlva újraosztották a parasztok és a földesúr között. Az újraosztás tartósította az eredeti állapotot, megakadályozták, hogy egyik vagy másik birtokos nagyobb földdarabhoz jusson. Ha valakinek a szomszédja elhalálozott, nem volt örököse, a birtokjog nem a megboldogult szomszédjára szállt, hanem az egész gazdálkodó közösségre. Az egyenlösdit végül is a földesúr mondta fel, aki a közbirtoklású terület egy részét felszántotta és majort alapított. Könnyen lehetséges, hogy a parasztok közül is többen ugyanígy bomlasztották a rendet, természetesen körültekintően titkolva tettüket, ahogyan azt az orvvadászok szokták. Előbb-utóbb azonban mindenre fény derült, a földközösséget és a régi határszerkezetet fel kellett számolni, és egy új határbeosztást kellett létrehozniuk. Bár a hagyományos gazdálkodás konzervativizmusa védekező mechanizmusként működött, mégis rövid ideig szabályozta az együtt élőket egy olyan korban, amelyben a