Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

melvényeik egy részét átadják nekik és ezért a földhözragadtak nem várhattak semmiféle ellenértéket. Azonfelül az adózóknak többnyire dolgozniuk is kellett az önkezelésü majorban. A major magához láncolta a parasztokat. Az utóbbiak feladata többek között abból állt, hogy az adógabona tárolását biztosítsák a major e célra kijelölt helyén, esetleg épületében. A földbirtokos nagy csűrt (grangia) épített, itt tárolhatták a dézsmát. (A parasztgazdaságokban ekkor még nem volt szükség nagyobb tárolóépületre, a betakarított szemtermés legfeljebb két-háromszáz kg volt, és ennek felét el kellett tenniük vetőmagnak.) A földesúrnak mindig szüksége volt egy nagy épületre, ahol elraktározták a dézsmát. Az adógabona hozzá tartozott a feudális gazdasághoz, minthogy a legtöbb nagybirtokon a földesúri majorban végzett munka mellett még adózniuk is kellett a parasztoknak. A járadékok kettős rendszere biztosította a birtok jövedelmezőségét, ezért folyt a kötélhúzás az urak és a parasztok között. Az adóként begyűjtött gabona és más termék mennyisége a középkorban többször meg is változott. Amikor a földesúr önkezelésü majorjának termelése megnőtt, a birtokos egyre kevesebb beszolgáltatásra tartott igényt. Ahol élénkebb volt a kereskedelem, az urak pénzfizetést követeltek munka és termény helyett. Nem ritkán mind a hármat ugyanazoktól a parasztoktól, ami állandó huzavonát eredményezett az urak, illetve a parasztok között. A saját üzemében előállított élelmiszer-alapanyagokból hovatovább több állt rendelkezésére a földesúrnak, mint a beszolgáltatottakból, kezelésük egyszerűbb lett és értékesítésük sem volt már olyan nehézkes. A középkor végén Nyugat-Európában sok helyütt földesurak árulták a piacon a beszolgáltatott adógabonát. Ahol vevők látogatták a piacot, hogy élelmiszereket vásároljanak, pénzzel fizettek. A pénzfizetés volt a legcélszerűbb megoldás, ha az eladónak volt mire elkölteni a pénzt. Nyugaton a vidéki nemes adógabonát adott el és iparcikket vásárolt. Azonban minél távolabb haladunk keletre az Elba vonalától, annál kevesebb lehetőséget ismerhetünk fel. Alig adódnak beruházási alkalmak. Ennek ellenére minden gazdálkodó arra törekszik, hogy minél több élelmiszert állítson elő. A parasztok a középkor végén csűröket kezdtek építeni, tehát gyarapították gazdasági melléképületeik számát, mert a betakarított termés tömege már egyre több lett, a felhalmozott készlet megnőtt, csak késő ősszel (az esős évszakban) tudták elcsépelni gabonájukat, hogy a magvak egy részét maguk fogyasszák el, a többit pedig értékesítették a piacon. A paraszti csűrök építésekor az uradalmakban látottakat igyekeztek utánozni. Egy téglalap alaprajzú, tetővel fedett csarnokot építettek. Csakhogy az uradalmakban szokásos méretek túlságosan nagyok voltak. Ezért sokan úgy oldották meg a problémát, hogy a csűrben egy ólat is rekesztettek el. Többfunkciós épületet emeltek. Megváltozott a falukép. Az okok azonban jóval korábbi generációk életében álltak elő. A történet úgy kezdődött, hogy a földesúr megállapodott a parasztokkal, miként teljesítik kötelmeiket. Megállapodott továbbá a molnárral és a kováccsal, hogy azok mi módon űzhetik iparukat. Az iparosokra nagy szükség volt a zömmel parasztokból álló gazdasági szervezetben. A két mesterember nélkül megállt volna az élet. Bár ők nem éltek közvetlenül a földből, ám helyzetükből következően kapcsolatban álltak mind a parasztokkal, mind az urakkal. A vidéki gazdaság nélkülük sehogy sem működhetett volna. Ezek az iparosok - éppen viszonylagos szabadságuk következtében - ritkán változtattak lakóhelyet, nem költöztek ide-oda, mint a parasztok, családokon belül az egyik nemzedék a másiknak örökítette a régi műhelyt. Ezenközben a termőföld egyre több vidéken a - terményadóra vagy pénzfizetésre szerződött - paraszt elidegeníthetetlen javainak sokasága, a gazdaság, a család örökíthető-örökölhető tulajdona lett. A földesúri majorban többé már nem robotoló paraszt jogai