Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

Ebben a világban nem a geográfiai, táji adottságok figyelembevételével lehetett tájékozódni. Az ókori föld- és népleírások, a középkori krónikák szerzői nem sok figyelemre méltatták a hegyormokat, a vízeséseket. A tudós férfiak a folyókról vagy a tengeröblökről történetesen csak akkor emlékeztek meg, ha egy kikötő, város, híd épült partjukon. A tájfogalom az ott lakók foglalkozása, társadalmi hovatartozása nyomán alakult ki. A tájfogalmak birtokok, az ott élők jogi besorolása stb., azaz nem a szembeötlő természeti adottságok nyomán fogalmazódtak meg. Az egyes társadalmi csoportok számára a pozíció volt minden viszonyítás középpontjában. A különféle foglalkozások és az azokat fenntartó emberek státusai fedték egymást, mert a társadalmi rangsorban ugyanazokat a helyeket foglalták el, helyzetük megváltoztatására pedig alig adódott lehetőségük. Kötött volt a rendszer, látványosan gyors karrierek úgyszólván elképzelhetetlenek vagy legalábbis nem voltak szokványosak. A társadalom szervezetét megtartó rend a társadalom csoportjainak, a rendeknek egymásra gyakorolt hatásából állt elő, mechanizmusa kitöltötte a középkor évszázadait. Az emberek - helyzetüknek megfelelően - szociológiai kategóriákban gondolkodtak. A törzsi társadalom és a római birodalom által telepített népesség keveredéséből származók tudniillik hovatovább rendekbe tagozódtak. Az egyik rendből csak kivételes esetben lehetett átlépni egy másikba. Szinte a kasztok zárt és merev korlátai által határolt szerveződésben éltek eleink. A középkor végéig a rendi társadalom keretei között telt el a mindennapi történelem. Aki kilépett egy rendből, élete kockáztatásával tette. Vitézi tettét jutalmazta hűbérura, kegyes engedélyét újabb ellenszolgáltatásokkal kellett meghálálnia. Csak kivételes esetben szabadult ki a korábban őt fogva tartó kötelékekből. Merev rendszer volt a középkori. Eleinknek a gátakat újra meg újra meg kellett erősíteniük. Amikor már végképp omladoztak, semmi sem akadályozta az embereket abban, hogy egymás ellen forduljanak felfegyverzett csoportjaik. Tették ezt pedig azért, hogy megerősítsék a rendi társadalomban elfoglalt pozícióikat. Nem volt jövőképük. A túlvilágról álmodoztak. Földi céljaikat azonban nem érték el, mert - akaratuk ellenére - egy egészen más rendszer jött létre. Rövid távon senki sem láthatta, mi fog történni. Minden figyelmüket lekötötték a kaotikus állapotok. A jövőtől ugyanúgy féltek a nemesek, mint a polgárok és kiváltképp a parasztok. A társadalmi csoportokat összefogó kötelékeket a parasztok szakították el. Fellázadtak. A parasztok zendülése azonban nem volt osztályharc. Lázadtak az urak által rájuk kényszerített rend ellen, de nem gondolkoztak politikai kategóriákban, vallásetikai eszmefuttatásokból választott jelszavakat hangoztattak. A zendülők elszigetelt csoportokat alkottak és csak alkalomszerűen egyesítették erőiket. Voltak jókora területek a középkori Európában, ahol a lázadó parasztok nem is forgatták fel a fennálló rendet. Közép-Európa északnyugati övezetében, a Német-síkságon például nem is dúlt a parasztháború. A zendülés és a protestantizmus a déli tájakon változtatott a parasztok gondolkodásán. Keletközép-Európában csak a nyugatabbra húzódó övezetben változtattak a közrenden. Közép-Európa északi övezetében a parasztok kapcsolatai jóval intenzívebbek voltak a városokkal, mint a délnémet tájakon. Északon kiterjedt vizes rétekből kiemelkedő dombhátakon éltek, jobbára állatokat tenyésztettek és a vágójószágot eladták a városokban. Az életigényeket csak lassan emelték fel az alacsonyabb szintről, a szociális és ideológiai ellentétek korántsem éleződtek ki oly mértékben, ahogyan ezt délebbre lehetett tapasztalni. A Keleti-tenger mellékének vidéki tömege sem erjedt, noha a baltikumi városok lakói közül sokan követték Márton mester tanításait, de úgyszólván nem is ismerkedtek meg a svájci hitújítók teológiai eszmefuttatásaival. Ha a kontinens belseje felé haladunk,