Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században
A földesúr és a paraszt tulajdonlásának huzavonája azonban ettől még tovább tartott, de a jobbágy stabilizálódott földjén, sőt az emberanyag fölöslege szabad munkaerőként újabb területekre terjesztette ki a megújult tulajdonlási rendszert. Szabályozták a gazdaság lehetséges méretét és előírták, hogy a gazda halálát követően legidősebb fia örökli a birtokot. Akik nem részesedtek a jussból, megjelentek a munkaerőpiacon és engedtek különféle földesurak csábításának. A parasztgenerációk egy része ismételten elvándorolt, erdőt irtott, lecsapolta a mocsarat, miközben egy ideig élvezte az adómentesség előnyeit, majd kiszélesítve a jobbágyság európai talapzatát, szaporulatával újratermelte a mechanizmust. Ezzel a - Nyugatról terjedő - újfajta gazdaságszervezéssel és szolgáltatási rendszerrel Keletközép-Európában először a cseh, morva és magyar jobbágyok köreiben változtatták meg az érdekeltségi viszonyokat. Lengyel területekre viszonylag kevés nemes települt át. Itt rendszerint csak a szolgáltatások rendjét alakították át. A földesurak az Elbától keletre telepített (főként német) parasztoktól nem munkában, hanem terményben követelték ki függésük bizonyítékát. A telepítésekkel sok új gazdaságot létesítettek, adógabonájuk többszöröse volt annak az értéknek, amit a földesúri majorban robotoló parasztok előállítottak korábban számukra. A szolgáltatások új rendjének - mondhatni átütő - sikere hamarosan tetőzött, mert a 14. században mindenütt elterjedt az újszerű gazdasági mechanizmus. Magyarországon is széles körben alkalmazták. Mind a földesúrnak, mind a parasztoknak kedvezett a rendszer. Javította a birtok jövedelmezőségét. Talán a mai Lengyelország és Litvánia területén az északi övezetben tértek át először a termény- és pénzadóra. Az ősvadont irtó, a mocsarakat szikkasztó telepes parasztok idővel még fölösleget is termeltek. Nyugatról jött kereskedők kikötővárosokat alapítottak a tengerparton, ahova iparosok is települtek, egy merőben újszerű kapcsolatrendszer központját hozták működésbe, a piac - noha kicsiny volt - máris öntörvényűén létezett. A szerződés (az urbárium) az ezredforduló után mind gyakoribbá vált. Bár az anyagi érdekek hatékonyabb érvényesítésének igyekezete megkésett KeletközépEurópában, az újfajta szerződés kötésének szokását az egész középkoron át lehet észlelni. Nagyobb lendületet a 13. században kapott a telepítést eredményező akció. Több mint fél évezreden át szervezték és irányították keletebbre fekvő birtokaikra az urak fölösleges parasztjaikat. A telepesek eredeti jogállása korántsem volt egyforma. Gazdaságuk méretei is - ennek megfelelően - különböztek egymástól. Ezért a telepítők különböző nagyságúra mérték leendő gazdaságukat. Közép-Európában északon a flamand, középen a frank és délen a bajor volt a szokásos norma. A telepesek egy olyan birtokra érkeztek, ahol leendő falvaik sokasága alkotott egy-egy nagybirtokot. A birtokhoz kialakított tartozás, azaz a nagybirtokossal létesített (tulajdonképpen megújított) hűbéri függés volt a jobbágyrendszer alapja. A földhöz tartozó emberek szociológiája más, mint a modern gyáriparban dolgozóké. Itt még személyesek a kapcsolatok, a függés jól érzékelhető, nem tartoznak egy ismeretlen tényezőhöz, a kizsákmányoló tőkéhez, ahhoz a hatalomhoz, amely megszabja, milyen pályán haladhatnak. A feudalizmusban úgyszólván nincsenek még áttekinthető intézmények. Nem tudni, hova vezetnek az életutak. Jobb, ha minden marad a régiben - vélik a legtöbben. Az emberek mozgása behatárolt. Vannak köztük kiszolgáltatottak, sőt a többségük ilyen, de azt mégis jól tudják, hogy kihez tartoznak. A modern időkben tapasztalhatókkal összemérve, személyes élményeik vannak, tudják ki a földesúr, ki a tiszttartó, ki a kizsákmányolójuk. A középkori iparban foglalkoztatottak körében sem változott még meg a rendszer. Ennek oka az, hogy miként a parasztok gazdasága, a műhely is egyelőre még csupán családi szerveződés volt.
