Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa népessége a 6-9. században
kellékekkel, egy felszerszámozott és kitömött lótetem bőrével földelték el. A halott feje alá nyergét tették támasz gyanánt, ami azt bizonyítja, hogy úgy képzelték el, a túlvilágon folytatja földi életét, szüksége lehet még kedvenc hátaslovára. Másként temetkeztek a keresztények. Az egymást követő divathullámok sokat módosítottak a halottak öltöztetésével kapcsolatos szokásokon. Csaknem minden társadalomban általános szabály, hogy a halottat meg kell tisztelniük a hátramaradottaknak, ezért - lehetőség szerint - díszes ruháiba öltöztetik. A temetés előtt felöltöztetve ravatalra fektetik. A ravatalon díszes hímzésű lepedővel terítik le. A középkor végén ez a szokás Keletközép-Európa urbanizáltabb vidékein már mindenütt meghonosodott. A temetkezési szokások is tükrözték a társadalmi hierarchikus rendjét. Templomkertben földelték el halottaikat. Az előkelőségeket azonban a templomban temették el. Kolostori temetők is a templomkertben találhatók, ide temették a barátokat, elöljáróiknak viszont a templomban jelölték ki nyughelyüket. A templomokban jelölték ki a világiak, kivált a kegyurak és szűkebb családjuk tagjainak nyughelyét. Minden istentiszteleten a férfiak foglalták el a templomhajót, a nők csak hátul és néhol oldalt - a fal mellett - állhattak. Az előkelőségek az oltár két oldalán állhattak, majd amikor kialakult az a szokás, hogy a templomban le is lehet ülni, két díszes széksort állítottak fel számukra, melyben helyet foglalva nyilvánvalóvá tették a jelenlevők szemében társadalmi helyzetüket. Az előkelőségek az isten házában sem vegyültek el a közrendüekkel, a néppel. Ez a rendszer a keresztény Európában mindenütt meghonosodott a Róma-központú katolikusok templomaiban. A nőket a zsidó imaházakban sem tűrték meg a templomhajóban, csak a mögött egy kisebb helyiségben elrekesztve vehettek részt a szertartásúkon. 16 16 Aries, é. n., Brown, 1996., László, 1944., Rolle, 1979., Roth, 1972., Stein, 1967., Torbrügge, 1960: 15-69.
