Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

ség, de a céhek és a műhelyek hiába őrizték a titkot, a technológia nemsokára Nyugat- és Közép-Európában széles körben elterjedt. Csakhogy az Elba határvonal a textilipar kultúrtörténetében is. Keletközép-Európában főként a középkor múltán (elsőbben is a Csehés a Morva-medence városi textilipari műhelyeiben) állították elő a - részben importanyagokból - készíthető divatcikket. Ezzel szemben a könnyebb - nyáron hordható és alsónemükhez feldolgozható - anyagokhoz képest gyapjúszövetet mindenütt készítettek kontinensünkön. A gyapjúminőség azonban különféle volt és ez megosztotta az európai öltözködési kultúrát mind területileg, mind a társadalmi hierarchiát figyelembe véve. A közönséges posztó színe a juh gyapjának színe. Nincs festve. Szürke. A leggyengébb minőségű (a csapadékban szegény legelőkön tartott juhok gyapjából szőtt) abaposztó volt. Ezt az árut a levantei kereskedelem forgalmazta. Ami a technikailag kezdetleges ruhadarabokat illeti, csak az európai periférián vannak hitelt érdemlő adatok arról, hogy sásból, hosszú szárú fűnyalábokból bebújós poncsót készítettek, aminthogy halvány emlékek szerint nyírfakéreg köpeny is hozzátartozott valamikor a marginális helyzetű emberek, prehistorikus hagyományokként értelmezhető öltözékeihez. Gyapjútakarókat is használtak sok helyütt a pásztorok, de ezeket az öltözetdarabokat nem lehet Keletközép-Európa egykori lakói öltözékeinek sorában számon tartani. A háromszögletesre kettéhajtott négyzet alakú szövettakaró a prehistorikus és az antik viselet tartozéka lehetett Dél-Európán kívül az Alpoktól északra és keletre. Azt a szövetszoknyát, amely egyetlen, a deréknál összefogott lepelből állt, ha az eső esett, hátul felhajtották, hogy betakarják vele - mint holmi csuklyával - fejüket. Az ing eleje és hátulja rendszerint ugyanabból a félbehajtott vászonból készült, lepedőnyi méretű vászoncsíkot a hajtásnál felhasították, hogy a nyíláson kidugják a fejüket. Az ujjakat mellé- vagy bevarrva illesztették a - zsákszerű - ruhához. Az előbbi szabásminta divatja északi találmány és terjedése a kései középkorban indult meg dél felé. Végül azonban Délkelet-Európát nem hódította meg. Az egyenes vonalú - bevarrott - vászonnemü vagy posztóöltözékek keleti eredetű divatokat képviselnek. Egyszerűbb szabásminták felhasználásával készíthetők. A posztóruhákat csuklyával látták el. A Német-síkságon talált bronzkori mocsárleletek női öltözékei között találtak csuklyás vászoninget is. A csuklyás inget és kabátkát Európában mindenütt viseltek a középkorban, hogy védjék fejüket az eső ellen. Ha az ingszerű öltözék posztóból készült, derekát öv szorította. Ennek a divatcikknek viseleti hagyományait egyes szerzetesrendek őrizték meg. A ruháknak nem volt gallérjuk. Akár délen, akár északon készítették a keletközépeurópai kisemberek öltözeteit, otthon varrták valamennyit. Ez a divat egyelőre főleg a klimatikus adottságokhoz igazodott, nem az emberek etnikus származásához, nem voltak bonyolult szabásmintái, s ami a fődolog: nem az emberek nyelvi hovatartozása szerint alakultak ki regionális sajátosságai. A csuklyával kiegészített posztódolmányok például elárasztották Lengyelországot és Magyarország nagyobbik részét. A férfiak testre simuló posztónadrágban jártak (ezt a ruhadarabot az erdélyi magyarok „harisnya" néven ismerik). A szabás egyszerű, a nadrág két posztódarabból áll, mindkettőt hosszanti irányban hajtották össze és az ülepnél, illetve a nadrág külső oldalán egymásra varrták a két darab textíliát. A legtöbb nadrág lábszárközépig ért. Bocskort (és kapcát) hordtak hozzá. Mellen nyitott posztókabát védte a felsőtestet, ezt a kabátot be tudták gombolni. Volt még posztóköpönyegük (szűr) is, az akkori divat szerint még jóval rövidebb, mint később, az újkorban. Csuklyával egészítették ki. Az olcsóbb szövetet később sem festették be, a juh gyapjának barnásszürke színe a kisembereké (miként ma is Fehér-Afrikában), holott az előkelőségek mindenféle színekben tobzódva öltözködtek.