Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

Morva- és a Kárpát-medence nagyobb részét ekkor még benőtte az őserdő, a Duna síkságának egyharmadát évente elöntötte a tavaszi árvíz. A középkor végén azonban már kőhajításnyira voltak itt a falvak. Az állatok tartásának feltételei meghatározták életvitelüket, az áradmányos rétek és mezők külterjes gazdálkodásra kényszerítették a falusiakat. De ez az ágazat több értéket biztosított számukra, mint a növények termesztése. A tőlük nyugatabbra élők sorsa sem volt könnyű. A fogyasztási cikkek hiánya, a szociális feszültségek odahatottak, hogy sokan közülük - kedvezőbb életfeltételeket remélve -, hátrahagyják lakóhelyüket. Erre telepítéseket szervező földesurak is késztették őket. Új otthonaikba költöztek, Keletközép-Európában kötöttek ki. Minden irányból érkeztek. Egy részük a délnémet tájak túlnépesedésének következtében kellett, hogy hazát változtasson. A nyugati szláv tartományokban elsősorban őket telepítették le. Mások egyenesen a sztyeppékról érkeztek a Duna mellékére, pásztorok voltak, de néhány emberöltő után már paraszti foglalkozásúakká váltak. Akik a középkorban idetelepedtek, a tisztásokat vették birtokba. Földesurak eleddig hasznosítatlan birtokai, fehér foltok voltak ezek a területek a középkori birtokrendszer térképén. Más parasztokat a földesurak azért telepítettek, hogy irtsák az őserdőt. Szerződést kötöttek velük, amelyben meghatározták jogaikat és kötelességeiket, a szolgáltatások rendjét. A Duna mentén és a Fekete-tenger északi partjának vízgyűjtőterületén terül el a ligetes sztyeppe, ahol a korai középkorban egymás szomszédságában részint parasztok, részint nomád pásztorok éltek. Őket sem kímélték a tavaszi áradások. A pásztorok törzsei (alkalmazkodva az ökológiai adottságokhoz) érintkeztek szomszédaikkal, sorstársaik Belső- és Közép-Ázsiáig nyúló láncolatában adták át egymásnak termelési tapasztalataikat és mindazt, amivel kereskedhettek. A bronzkorban gyökerező hagyományokat ápoltak. Ennek következtében - az i. e. III. évezred óta - többé-kevésbé egységes ökoszisztémát alakíthattak ki a síkság lakói. A nomád pásztor és a paraszt ellentéte megakadályozta, hogy az egyik vagy másik fél kitörjön az ökocinózis csapdájából. Stagnáltak és perifériára sodródtak. Az eurázsiai nomád pásztorok kényszerűen alkalmazkodtak a legelöviszonyokhoz. Minthogy állataik - friss füvet keresvén - a dél-észak irányt választották, ők is ugyanígy terelték nyájaikat. Télire a folyó menti galériaerdőkbe húzódtak, itt az állatok természetes védelmet találtak az időjárás viszontagságaitól. A pásztorok elsősorban nyájaik hasznából éltek, de (mint holmi paraziták) a területen talált parasztokat is megélhetésük forrásának tekintették, megdézsmálták élelmiszerkészleteiket. A parasztok szinte védtelenek voltak, a kényszerű szomszédságból - viszontszolgáltatás nélkül - a pásztorok húztak hasznot. Azonfelül egyéb vagyongyarapító vállalkozásaikról híresültek el, a pásztorok elitje távoli tájakra vezetett vagyongyarapító hadjáratokat. A magyarok például Franciaországtól Itáliáig rabolták a civilizált Európát. A sikerek azonban aligha bizonyulhattak tartósnak, mert a nomádok gazdasága ingatag alapokon állt, a „kalandozóknak" sosem voltak tartalékaik. Az ezredfordulóra összeomlott a magyarok rablógazdasága is. A ligetes sztyeppe azonban továbbra is ontotta a nomád törzsekből álló utánpótlást, és mindenki nyugatra tartott. Még a 13. században is mongol invázió pusztított Keletközép-Európában. Az egykori genocídium nyomai mindenütt meglelhetők ma is. Depopuláció jelezte a hadjáratok útvonalát. Hacsak a véletlen nem szólt közbe, és néhány - parasztok lakta - települést elkerült a nomádok gyújtogató áradata. Mindamellett a múlt hagyományait őrzők szigetein sem ígért sok jót az ökoszisztéma. A túlélők minden egyes öldöklés után szegényebbek lettek. Az eredmények korántsem biztatóak. A ligetes sztyeppén szegény parasztok és gazdag pásztorok emlékeit tárják fel