Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

szolgáltak közmegelégedésre. A gazdagok vagy a főnökök igényei mindenütt és mindig meghaladták környezetük képességeit. A klánvezérek ellátását cserekereskedelem által hozzájuk eljutott javakkal egészítették ki, mert a nekik járó - adóban beszolgáltatott termékek minősége jóval alatta maradt a várakozásoknak. A felemás megoldás, ha egyáltalában eredményesnek bizonyult, oka lett egy eddig ismeretlen gazdasági-szociális folyamatnak. Elősegítette tudniillik a tőkeképződést. A hatalmi elit végül is fogyasztói piacot alkotott, miközben maga szervezte a működését fenntartó cserefolyamatokat. A földvárak urai valóságos láncolatot alkottak. Anyagi helyzetüknek megfelelően ők maguk is hierarchizálódtak. A belvillongás, a kicsinyes marakodás és a távolabbi területekre vezetett háborúk sikerei rangsorolták a főnököket. Pozícióikat döntően kalandor természetüknek, vakmerőségüknek köszönhették és annak, hogy a rabló-vállalkozásban kinek és mikor kedvezett a szerencse. A társadalmi emelkedés, a vagyonszerzés első lépéseit kezdettől fogva gátlástalan alakok tették meg. A tirannusok kölcsönösen függtek egymástól, de a mellérendelés csak átmeneti ideig tartott, származásuk és az ököljog sorolta őket alá- és fölérendelt helyzetbe. Hasonló módon szabályozták később a középkori társadalmakban is az elit pozícióit. A rendszert nem gondolták ki, automatizmus volt, a karriertörténetekből az derül ki, hogy mindössze a véletlenül adódó lehetőségek megválasztása tudatosult bennük. Végeredményben a társadalmi együttélés új rendjét alkotók lépésről lépésre emelkedtek ki létezésük természeti feltételeiből. Az egész területen főleg a lombhullató fák (elsősorban a tölgy) erdei tarkállottak. A rengeteg tisztásait szállták meg a neolitikum óta az élelmiszer-termelők, és amikor kevésnek bizonyult termőföldjük vagy csökkentek a terméseredményeik, a körülöttük lévő erdő egyik foltján kivágták a fákat, hogy egy újabb darab földet szerezve, bő termést remélve műveljék irtásukat. Minden gazdaság tőszomszédságában volt tehát egy darab termőföld. Ez a parcella azonban idővel kicsinynek bizonyult, hogy legyen mit enniük, növelték is. Kultúrtájat azonban még nem sikerült kialakítaniuk. Apró foltok sokasodtak a még mindig hatalmas, csaknem összefüggő zöld rengetegben. Ha már ezzel a módszerrel sem érték el a kívánt eredményt, egyszerűbb volt számukra maguk mögött hagyni a kizsarolt talajt és továbbköltöztek, minél előbb egy újabb tisztáson próbálván megvetni lábukat. Egykori lakóhelyüket fölverte a gyom, a házhelyek mellékén, a nem is olyan régen még művelt termőföldeken újrasarjadt az erdő. De az igyekezet nem volt hiábavaló, a kultúrtáj lassan-lassan növekedett. Egyre több lett a mesterséges tisztás. Több tanya épült, mint volt - annak előtte. A parasztok rablógazdasága lassanként megnövelte a településsűrüséget. Ahol a Keleti-tengertől délre a jégkorszakban tenger hullámzott, az egykori tengerfenéken ritkás facsoportok kapaszkodtak meg. A fák között tisztások maradtak, amelyeket benőtt a hanga. A parasztok ebben az övezetben könnyen foglaltak tanyahelyet. Gotland szigetén Vallhagar vaskori tanyabokra néhány parasztgazdaság lehetett, az épületek parasztudvarokon álltak és az udvarok melletti földet felszántották. Kis - néhány négyszögölnyi - parcellákat műveltek, az állatokat pedig messze elhajtották, hogy legeljenek. Szénát is gyűjtöttek, mert ősszel visszaterelte a jószágot a pásztorfiú, és télen takarmányt adtak a marhának, hogy ne forduljon fel, sőt ha megint kitavaszodik, talán még tejet is adjon. Addig, amíg a kazal tartott, számításaik beváltak. A szegény pára azonban lefogyott tavaszra, megbicsaklott a Iába, mikor kihajtották ismét a legelőre. Le is vágtak néhányat a barmok közül, megfüstölték húsát, hogy télen legyen mit enniük. A mai Lengyelország északi és déli övezetében jókora erdők tarkállottak a korai középkorban. Polska, a mezőség közepe táján pedig hatalmas mocsarak éktelenkedtek. A Cseh-,