Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TÁPLÁLKOZÁS

A fafáklyákat a 19. század második felében kiszorító hutai üvegmécsesek, az ún. pillancsok (kahancé) szerepkörét a gyári készítésű petróleumlámpák vették át a világításban. A tűzhely modernizációja természetszerűleg az ételkészítés technikájának újabb és újabb módosulásával járt együtt. A gömöri fazekasoktól vásárolt tűzálló cserépedényeket felváltották a különböző formájú és funkciójú öntöttvas főző- és sütőeszközök. Ez magával hozta az étel ízének változását is. Az alapanyagok és a technikai feltételek általában meghatározóak az ételkészítésben. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk az étel készítőjének, az embernek a tudását, a tapasztalatait, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek, s ugyanakkor különböző hatások következtében módosultak, változtak is. A hutatelepüléseken a főzés mindig az asszonyok gondja volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a férfiak ne tudtak volna főzni. A főzés tudományát megkívánta a foglalkozásuk is, hiszen amikor hetekre, hónapokra távol kerültek falujuktól, maguk készítették el ételeiket. Márkus Mihály közlése szerint az erdei munkások házivászonból készített kétlábú tarisznyában {trackasta tarisnd) vitték magukkal élelmiszerszükségletüket. Az egy személyre szóló egyheti nyersanyagkészlet a következőkből állt: „friss kenyér, 1 kg szalonna, fél kg vaj vag}

7 faggyú, fél kg túró (j>r), 8—10 kg krumpli, egy kis zacskóban előre megsütött guba (kvaky vagy bohal'ky), ugyanannyi szárított lebbencstészta (loksd), 1 liter bundapálinka. Ehhez még hozzájárultak a szükséges főzési kellékek: 1 vasserpenyő (serpenká), kanál, 1 kés."

6 6 Márkus M., 1984. 205.