Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

állatállományban a fajtaváltás. A szikár, igénytelen szürke magyar fajtát az évek előrehaladtával felcserélték a „svájci fajtával", ahogyan a helyiek mondták, a „svájcerrel" vagy „zsemlének", „tarkának" nevezett szarvasmarhával. A nagy gazdasági világválság éveire már csak mutatóban maradt szürke magyar fajta a falvakban. A fajtaváltás sokirányú változással járt az állattartásban. Ennek lényeges jegyeit fedezhetjük fel a pásztorkodás szokásainak módosulásaiban és a tejfeldolgozás módszereinek gyarapodásában. A levéltári források segítségével jól nyomon követhető, hogy az üvegkészítők megtelepedése óta az erdei tisztásokat, irtásokat használták legeltetésre. A 18. században, a megtelepedés időszakában általában még csak a hutabérlők tartottak állatokat, és számukra a diósgyőri koronauradalom biztosított legelőterületeket, réteket. A legjobban kedvelt és használt helyek Kisgyőr határában a Somogy és a Belvács nevű erdőrészekben voltak. A lakosság és természetesen ezzel párhuzamosan az állatállomány gyarapodásával újabb és újabb területeket vettek igénybe, lehetőleg már a települések közelében. Erre már csak azért is lehetőségük nyílott, mert az erdők fokozottabb irtásával viszonylag nagyobb „ürességek", tisztások keletkeztek. A bükkszendászlóiak a Bánya-Bükk, a Nagy-hegy vidékén legeltettek szívesen. A bükkszentkereszüek Somosbérc, Galuzsnyatető, Felső-Bagolyhegy, Nagy Ivács, Hollóstető részeit kedvelték. A répáshutaiak egykor a Gyertyánvölgyben, Tebe pusztán tartottak állatot, ami miatt gyakran összeütközésbe kerültek a cserépi uradalom tiszttartóival. Miután a Gyertyánvölgyben üveggyár létesült és a terület Schusselka Gusztáv bérleménye lett, más legelők után kellett nézni. Ezután váltak fontos legeltető területekké a Bánya heg', a Hangya s tető, a Vince Pál és a Diós-kát elnevezésű részek tisztásai.