Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)
A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI
A szarvasmarha-állomány a települések létszámától függetlenül majdnem azonos volt minden faluban. Ebből arra következtethetünk, hogy a családok tejtermékkel való ellátásában játszottak szerepet. Hasonlóképpen a sertések is a családok ellátását szolgálták, csak éppenséggel hűssal. A sertések és a szarvasmarhák száma majdnem egyezik a családok számával. Általában családonként 1—2 sertést tartottak, holott a makkos erdők miatt erre nagyobb lehetőség lett volna. Úgy tűnik, hog)' az egyes települések jól felfogott gazdasági érdekből sem foglalkoztak sertések tartásával. Ugyanis szokásban volt, hogy az Alföld különböző településeiről sertéseket fogadtak makkoltatásra, s a fizetség általában természetben történt. Az állatállomány második világháború utáni drasztikus csökkenése egyértelműen összefüggésben áll a politikai és gazdasági körülményekkel. Az 1950-es évek beszolgáltatásai miatt egyre kevesebb lett a sertés. Az erdőgazdaság gépesítése miatt gyakorlatilag megszűnt az igás ökör tartása. Az értékesítésben bekövetkezett változások miatt az 1960-as évektől egyre kevesebb lovat tartottak, és a lakosság összetételének változásait tükrözi a szarvasmarha-állomány 1966 utáni csökkenése. Talán érdemes némi figyelmet szentelni a szamártartásra vonatkozó adatoknak. Különösen a 19. század végén, de Répáshután és Bükkszentkereszten még a 20. század elején is használtak szamarakat fuvarozásra. Mint általában mindenütt, a hutatelepüléseken is a szegény emberek tartottak szamarakat, akik a nagyállattartókhoz hasonlóan a fuvarozásból kívántak megélni. A szamártartók mészértékesítéssel foglalkoztak a jobb életkörülmények megteremtése reményében. A szamarakat kis kocsikba fogták be, amelyeket a helybeli faragó emberek készítettek. Egy kocsit 4—5 mázsa mésszel lehetett megtölteni. A szamárfogatosok az