Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

nem egy rendelet az 1960-as években megtiltotta e „drog­nak minősülő" készítmények értékesítését. Ezután legfel­jebb a borókát, borsikát és a csombort lehetett árusítani fűszerként. Az erdők-mezők gyógynövényeit elsősorban az asz­szonyok ismerték. Közülük is nagy tekintélyre tettek szert a „dudvásnénik" (burinarká). Tudásuk, gyógyító tapaszta­latuk azért volt nagyon fontos a faluközösségek számára, mert a hutatelepülések - különösen Bükkszentkereszt és Répáshuta — viszonylag távol helyezkedtek el Miskolctól, s így sok időbe telt, amíg orvoshoz jutottak. A vadon nö­vő ehető és gyógyító növények ismeretére az anyák és az idősebb asszonyok elég korán tanították a gyerekeket. Magukkal vitték az erdőbe a gyerekeket és minden nö­vénynél oktatták őket. A települések gyűjtögető tevékenységében kimon­dottan helyi jelentőségű volt a sóska, a vadsaláta, a csalán és a tapló szedése. A sóskát (sl'ava) tavasszal szedték. Ét­kezési célokat szolgált. Hasonlóképpen a különféle vad­salátáké is, amelynek igen széles skáláját ismerték. A frissen szedett leveleket leforrázták, tejjel habarták és le­ves vagy mártás formájában fogyasztották. így készítették el a csalán (jfyhlava) leveleit is. A taplógombát {prachno hubà) idős emberek gyűjtögették, majd kiszárítás után ka­lapáccsal vagy baltával puhára verték, s tűzgyújtásra hasz­nálták. Nagy keletje volt a második világháború idején, amikor nehezen lehetett gyufához jutni. 32 Az erdészet számára a települések legszegényebbjei gyűjtögették a tölgymakkot, a bükkmakkot és a fenyőto­bozt, amelyekből a csemetekertekben facsemeték hajtot­tak ki. A legnagyobb keletje a bükkmakknak volt, mert a 32 Márkus M. 1984. 200.

Next

/
Oldalképek
Tartalom